Biber halálának 300. évfordulója alkalmából

2004. június 1.
MTA Kongresszusi terem
Aura Musicale
BIBER, KUSSER, TELEMANN, BACH művei

Biber szellemes zeneszerző volt. Habsburg-birodalom-beli, és jó száz évvel Haydn előtt szellemeskedett. Nem volt akkora alakja a zenetörténetnek, mint utódja, de a 17. századi zenei élet kimagasló figuráját tisztelhetjük benne. Halálának 100. évfordulóján neki, az ő műveinek szentelte műsorának első felét az Aura Musicale. Egy parasztlakodalmat idéző kis vonószenekari művével indítottak a zenészek. Némileg tréfásan, már a bevonulás közben húzták-vonták. Sajnos, ez az ötlet nem volt olyan szellemes, mint amennyire az eredménye hamis, így eltartott egy-két tételig, míg megtalálták pontosan a hangokat, és mi is rájöttünk, tudnak rendesen is zenélni.

Azután beszélős koncert vette kezdetét, a zenekarvezető Máté Balázs minden szám előtt kis bevezetőt tartott, ami kellett is, mert a kevéssé ismert, programatikus zenék sok titka rejtve maradt volna, vagy anélkül, hogy megtudhattuk volna, mit rejtenek a furcsaságok. A második műben, egy hegedűszonátában például madarakat. Ezt még Vivaldi Négy évszakján iskolázott fülünkkel könnyen kitalálhattuk volna, a kakukk például pontosan ugyanazzal a technikával szólalt meg, mint a Nyárban. Posvanetz Éva játszotta a szólót, élményszerűen megjelenítve a különböző állatokat.

A következő triószonáta az utolsó tételt képező variációsorozat miatt maradt meg (rossz) emlékezetemben. Primitív dallamra épülő, nem túl változatos variációsorozat terhelte a hallgatót hosszadalmasan. De az első hegedűszólamot játszó Pilcz János is figyelemfelkeltő volt. Nem csak a hazai mezőnyből tűnt (tűnik) ki tiszta, könnyed játékával. \"Civilben\" a Keller Vonósnégyes második hegedűse, kamarazenei iskolázottsága ezért is lehet elsőrangú. Jó lenne minél több régizenei produkció első hegedűsi posztján találkozni vele.

Persze nem maradhatott el Biber leghíresebb szerzeménye, A csata sem. Mint megtudhattuk, nemcsak a csata jeleneteit festi itt meg a zeneszerző, hanem az előtte a kocsmában mulatozó muskétások is szerepet kapnak benne. Két hegedű, négy brácsa és a basszus alkotja a hét szólamot, amelyek a nagy kakofón jelenetben érik el a legnagyobb hatást, amikor is a muskétások hét különböző dalt énekelnek egyszerre iszogatás közben. (Megjegyzem, zeneszerzés-technikailag nehezebb lett volna ezeket a dallamokat valamennyire is konszonáns quodlibet-be összehozni.) Azután szerepelt még preparált nagybőgő, amikor a húrok alá helyezett zörgő papírlap volt hivatva az ágyúdörgést jelképezni.

A második rész Kusser János szvitjével indult. A pozsonyi születésű, tehát korabeli fogalmak szerint magyar - Liszt sem volt magyarabb születésénél fogva - zeneszerző ismeretlen és jelentős alakja a magyar zenetörténetnek. Eljutott francia földre, ahol Lully-től tanulta a mesterség fogásait. Tetszetős szvitjében már az oboa és a furulya is helyet kapott.

A violoncello piccolót inkább basszus hegedűnek lehetne nevezni, hiszen hangolása egy oktávval mélyebb kistestvérénél. Nagytestvérénél egy kvinttel magasabb és tartani is úgy kell, mint azt, innen tehát az elnevezés. Máté Balázs mindenesetre most egy Telemann-hegedűversenyt játszott rajta. A mélyek nem döngenek, a magasak természetesebben szólnak ezen az instrumentumon, érthető, Bach miért írta a csellószvitek némelyikét erre a hangszerre. Máté Balázs is érzékenyebb, finomabb eszközökkel operáló játékosnak tűnt most, mint csellóján.

Végére maradt a nagyágyú elsütése, Bach 2. Brandenburgi versenyének előadása. Nem emlékszem - bár ez nem mérvadó -, hogy más magyar régizenei együttes próbálkozott volna már megszólaltatásával. Néhány éve a Kuijken Kamaraegyüttestől hallhattuk a Zeneakadémián, akkor a trombita szólamot kürtös játszotta. Maradt fenn egy ilyen másolat kicsit későbbről. Akkor ők arra hivatkoztak, hogy nincs még olyan trombitás, aki a korabeli, lyukak nélküli, valódi clarintrompeten le tudná játszani a szólamot. Nos, Patrick Hennrichs sem tett ilyet, de tisztán, virtuózan szólaltatta meg szólamát. A tempó - lehet - helyenként kissé gyors volt neki, de egy-két kivétellel a gikszerek az elfogadható határon belül maradtak. Nagyobb baj, hogy a sietős tempók következtében az egymáshoz igen hasonló saroktételek nem igazán különültek el. A középső, lassú tételben - amelyben nem szerepel a trombita - jobban megfigyelhettük az újoncnak számító Nagy Csaba kitűnő oboajátékát, és a már sokszor bizonyított Anneke Boeke perfekt furulyakezelését.