BFZ / Haydn-Mozart az óbudai próbateremben

2004. február 8.
A Fesztiválzenekar próbaterme
Budapesti Fesztiválzenekar
Karmester: Gerard Korsten

A Fesztiválzenekar próbaterme ugyan leginkább arra alkalmas, hogy ott a zenekar próbáljon, de kisebb együttesek számára előadóteremnek is megfelelő. Egy Haydn-Mozart - nem is annyira kamarazenekari - koncert azonban meglehetősen próbára teszi képességeit. Egy 8+6+4+3+2 vonóskari felállás a fúvósokkal már elég nagy teret igényel, nemcsak a zenészek helyigénye, hanem a hangzás megfelelő kifutása miatt is. Ehhez járul még a közönség, amelynek megváltásként jön a szünet a szellőztetetéssel, a hűs levegő beeresztésével. Azonban a haszon is nyilvánvaló: adott egy, a helyi közönséget megcélzó esemény, és a terembérlet is megspórolható. Erre pedig különösen alkalmas a háziverseny győzteseit szólistaként alkalmazó koncert.

Haydn D-dúr, 31., tehát viszonylag korai szimfóniájával indult a program. Ehhez vezényelni egy - számomra - ismeretlen karmester állt a zenekar élére. Annál is ismeretlenebb volt, mivel Kovács Jánost vártam. Hogy csere történt, arról a koncert előtt a helyszínen sem láttam-hallottam tájékoztatást. Rafinált kritikus persze örül ennek, legalább semmiféle prekoncepció nem zavarja ítéletét.

De előbb a műről. Bár Haydn igazi szelleme még csak kisebb mértékben volt felfedezhető benne, különösen azért volt alkalmas kezdőszámnak, mert a négy kürttel erősített hangzás és a második- negyedik tétel versenymű-jellege bemutatkozási lehetőséget kínált a teljes kürtkarnak, a hegedű-, a cselló- és a nagybőgő- szólamvezetőknek, és a fuvolásnak is. Feladatukat az elvárható színvonalon megoldották, tán csak a nagybőgős intonációja hagyott némi kívánnivalót maga után.

Gerard Korsten vezényelt tehát, de abból, hogy Pretoriából származik, nem következik semmi különleges. Hegedűsként Amerikában és Európában tanult, koncertmestere volt Végh Sándor zenekarának is. De karmesterként is gazdag tapasztalatokat szerzett már, a BFZ élén éppen ötödször állt. Mozdulatai túlhangsúlyozottak voltak; ekkora vehemenciával jóval több zenészt sem feltétlenül szükséges vezényelni, és egy viszonylag visszafogott klasszikus mű sem igényli ezt. Gesztusai persze közvetítették zenei hozzáállását is, amely kissé keménynek tűnt, főleg az erőteljesebben megformált és hangosabb frázisok iránti érzékenységét mutatták - egyébként a koncert folyamán mindvégig.

Felfogása a modern iskola szülötte: friss tempók, nagyon pontos, aprólékosan kidolgozott frazeálás. A lassú tételek érzékenyebb megoldásokat követelő lágyságait már kevésbé tudta közvetíteni. Ehhez járulhatott a már említett közeli, száraz, kemény teremhangzás, amely valószínűleg ebből a szempontból negatív irányba tolta el az ítéletet. A zenekar természetesen követte utasításait, pontos belépések, tiszta hangzások szólaltak meg jól fogható mozdulatai nyomán.

Michael Haydn Harsona-kürt kettősversenye igazi kuriózum. A harsona nem igazán szerepel szólóhangszerként sem a barokk, sem a klasszika irodalmában, igaz, később is inkább csak a nagyzenekari hangzás karakteres gazdagítója. Annál érdekesebb ez, mert már megszületésétől kezdve teljes tudásával állt a zeneszerzők rendelkezésére. Most itt, a két kitűnő fiatal szólistának köszönhetően, az került előtérbe, hogy a két instrumentum hangszíne mennyire közel hozható egymáshoz. Így a gyakran ugyanazt a dallamot egymástól átvevő hangszereket csak jó néhány másodperc után lehetett beazonosítani. A produkciót jól megérdemelt taps és szünet követte.

Vivaldi F-dúr csellóversenye különösen a végre valóban szellemes harmadik tétel révén emelkedett az addigi átlag fölé, a csökkentett létszámú együttesnek, a valódi kamarazenekari hangzásnak és a szépen játszott szólóknak köszönhetően igazi élményt nyújtott.

Az addigi művektől eltérő súlycsoportba tartozik Mozart Esz-dúr szimfóniája. Itt a legmagasabb elvárások állnak fenn minden játszó személy egyéni teljesítménye iránt, és a zenekari összjáték is csak akkor elfogadható, ha a BFZ mindenkori legjobb színvonalán áll. A szűk, közeli hangzást nyújtó térben minden hallható volt, így az is, hogy a zenekar mindent tud, amit ennek a műnek az eljátszásához tudni kell. Hiba nem volt, viszont már tényleg hiányzott a távlat hangzásalakító aurája. Mindenesetre szép, és tanulságos este volt, egy ilyen koncertnek azonban valóban a Zeneakadémia az ideális helyszíne. Ha legközelebb ott hallom előadásukban az Esz-dúrt, biztos nagy élmény is lesz.