Berlioz-emlékkoncert az Operaházban
Berlioz-emlékkoncert az Operaházban
2003. december 1. - Operaház
Berlioz: Beatrice és Benedict
Karmester: Kőmíves János
Béatrice: Meláth Andrea
Héro: Kertesi Ingrid
Ursule: Gál Erika
Bénédict: Csák József
Claudio: Ionel Pantea
Don Pedro: Fried Péter
Somarone: Gárday Gábor
Berlioz születésének 200. évfordulójára emlékeztek december 1-én az Operában egy koncertszerű operaelőadás keretében. A szervezők nem verték nagydobra az ünnepinek szánt (?) estét, így fordulhatott elő, hogy jó félházzal zajlott az este, s ötödmagammal osztozhattam a harmadik emelet teljes jobb oldalán.
Az este Petrovics Emil köszöntőjével kezdődött. Számos jobban-rosszabbul eltalált poén mellett a megemlékező beszéd egyetlen vitathatatlan érdemmel bírt: rövid volt.
Már az első felvonás során alkalmunk nyílt meggyőződni arról, hogy nem egy szokványos operaelőadáson ülünk. A darabot ízekre szabdalták a gyenge színészek által előadott prózai jelenetek, melyek előadásmódja az általános iskolai ünnepélyeken előadásra kerülő kis darabok színvonalát is alig-alig érte el.
A közönségen kívül maguk az énekesek voltak legnagyobb zavarban, ugyanis nem tudták eldönteni, hogy bele kellene-e folyniuk ezekbe a bugyuta közjátékokba, vagy inkább bölcsen faarcot erőltetni magukra, s várni a karmesteri pálca megváltó intését. Sajnos, maga a karmester, Kőmíves János is rákontrázott a darab értelmetlen széttördelésére, szinte minden egyes zeneszám után jelezte, hogy tapsra vár - pedig erre gyakran nem lett volna alapja.
Kertesi Ingrid halk, de szép hangon énekelt. Sajnos, ez csak részben mondható el Csák József teljesítményéről, aki szintén halkan énekelt, de meglepően gyakran lőtte mellé a hangokat. Már az első megszólalásánál érezni lehetett, hogy ez a szerep nem az ő hangjára íródott. A számtalan magas fekvésű résszel nem volt képes megbirkózni: a darab során folyamatos elcsuklásokat produkált, s ez különösen jól hallatszott az első felvonásbeli tercettben és a rondóban.
Azonban ki kell emelni Gál Erika jó teljesítményét. Kertesi Ingriddel mély átéléssel adták elő két duettjüket, ezek voltak az este leginkább sikerült számai.
Az amúgy is gyér közönség jelentős része a szünetben távozott. A bizakodóbbak maradtak csupán, s csodák-csodája: a második felvonásra sikerült kissé redukálni az idegesítő prózai részeket.
Gárday Gábor egyetlen számában önmagát felülmúlva énekelt, azonban a háttérben a kórus egy pillanatra igen csúnyán szétcsúszott.
Meláth Andrea az első felvonásban nem sokat szerepelt, a második részben azonban már érezni lehetett, hogy nincs formában ezen az estén. A tőle megszokott fényes hang helyett néha igen kellemetlen hangszínt produkált mind második felvonásbeli áriájában, mind a későbbi együttesek során.
Egészében elmondható, hogy egy zeneileg közepes produkciót tett torzzá és élvezhetetlenné a rendezői koncepció, vagy maga a két színész. Sajnos, sem színlapon, sem az ismertetőkön nem sikerült a rendező nevére rálelnem, de egy biztos: munkája közben nem Berlioz emlékezete lebeghetett a szeme előtt…
