Berlioz, Sibelius, Dvorák, NFZ

2005. január 31. - Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kokas Katalin - hegedű
Vez.: Kocsis Zoltán

BERLIOZ: Római karnevál - Nyitány
SIBELIUS: Hegedűverseny
DVORÁK: IX. szimfónia

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar január utolsó napján rendezett hangversenyének értékelését és az arról szóló kritikát nagyban meghatározza a tény, hogy a koncertet a már több mint három hete próbaüzemelő Nemzeti Hangversenyteremben rendezték. A terem új az abban fellépő zenekaroknak, új a közönségnek, és új az önjelölt kritikusnak is. A zenekritikai eszmefuttatásokban örömüket lelőknek mostanra bizonyára elegük van abból, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben rendezett koncertekről szóló minden beszámoló a kritikusnak a teremhez kapcsolódó szűzbeszéde is egyben. Nem akarom a Kedves Olvasót még jobban elszomorítani, de ez most sem lesz másképp.

A legfontosabb dolog egy koncertteremnél az akusztika. Szerencsénk van, az új hangversenytermünknél ez egészen kiváló. A legapróbb részletek is remekül hallhatók a színpadtól jelentős távolságban is, Berlioz Római karnevál nyitányának kezdőrésze, vagy az unalomig ismert és ennek ellenére talán megunhatatlan Dvorák-mű, a IX. szimfónia 2. tétele ihletett és részletgazdag előadásban szólalt meg. Ezekért a varázslatos részekért már megérte elmenni.

De volt más is: tuttik, forték és egyéb érdekességek; meglepő módon ezek sokkal kevésbé voltak rám hatással. Mindez talán Kocsis Zoltán dirigálásának is köszönhető, hiszen a szimfónia zárótételének kapkodása, hajszolt tempója és differenciálatlansága egyértelműen az ő számlájára írható. Nem először érzékelhető ez nála: a tavaly előadott Mahler I. szimfóniával is feltehetően rekordot döntött, már ami az előadás gyorsaságát illeti. Most is hasonlót tapasztalhattunk, a zárótételt ennél gyorsabban csak komoly ember- és hangszeráldozat révén lehet előadni. Ennek ellenére a rézfúvósok remekül szóltak, miként a vonósok is, mind a Dvorák-opusban, mind pedig Sibelius Hegedűversenyében.

Ez utóbbiban hallhattunk egy tehetséges és jól felkészült szólistát is, Kokas Katalint. A legsikerültebbnek a sötét, komor alaptónusú, invenciótlansága okán neves kritikusok ellenérzését is igen gyakran kiváltó mű zárótételét (ami Sibelius megfogalmazása szerint nem más, mint a haláltánc, ám nevével ellentétben gyakran eleven és játékos) és annak kidolgozottságát éreztem. A mű egésze azonban kissé hideg és személytelen.

Ugyanez mondható el véleményem szerint magáról az épületről is. A terem impozáns és oxigénben dús (milyen jó ezt leírni az akadémiai állapotok után!), ám idő kell ahhoz, hogy a közönség \"belakja\", hogy elmondhassuk: igazán szeretünk hangversenyre járni az új, végre kifejezetten erre a célra épített épületbe. A legnagyobb segítséget ehhez színvonalas játékukkal a fellépő művészek nyújthatják - miként tették azt ezen az estén is.