Berkes, Kelemen, Kocsis, Perényi

2008. március 19.
Zeneakadémia

Berkes Kálmán (klarinét), Kelemen Barnabás (hegedű), Kocsis Zoltán (zongora), Perényi Miklós (gordonka)

BEETHOVEN: B-dúr trió, Op.11 „Gassenhauer”
BRAHMS: a-moll trió, Op.114
SCHUMANN: Fantáziadarabok, Op.73
BARTÓK: Kontrasztok

Nem szokás, hogy kamarakoncerten telt ház legyen. A műfaj sem olyan népszerű mint az opera, vagy akár a szimfonikus zene. Volt már úgy is, hogy csak ad hoc – és jegy nélkül – estem be a Zeneakadémiára. A kerberosz-néni szerencsére humorérzékénél volt, amikor megkértem, hogy „ugyan engedjen már be, hadd ne féljen szegény hegedűs abban a nagy teremben egyedül” – szó nélkül félreállt.

Utoljára úgy öt éve kellett jó időben gondoskodnom a bejutásról, amikor a Takács Kvartett lépett fel Budapesten, hosszú idő után először. Nyilván az volt az az alkalom, amikor a publikum már a név- és műsorból kitalálta, hogy most valami különlegességben lesz része, azaz többre számíthat a „szokásosnál”.

Viszont most ismét igen sűrűn teli a Zeneakadémia, az oldalerkélyeken sincs szabad hely, de még a diákok karzata is rendesen zsúfolt. Mire számított most a közönség, mit vártak, mire készültek?

Berkes, Kelemen, Kocsis, Perényi? Nem kérdés, nagyon jó koncert lesz!

Kocsis nyilván lezongoráz majd mindenkit. Játéka elképesztően gazdag hangszínben, dinamikában és minden másban is, fortissimója pedig a zongora lecsukott fedele mellett is elsöprő, márpedig ő semmilyen kamarapartner kedvéért nem szokta visszafogni magát – de miért is tenné?

Perényi miatt nem is kell. Egy szál gordonka hangja persze soha nem olyan átütő, hogy bárkibe belefojtaná a szót, de Perényi csellóhangja annyira nemes, és pianissimóban is tud úgy szárnyalni, hogy akármilyen merész hangzivatarhoz biztos alap.

Kelemen Barnabás magabiztos muzsikálásában is okkal bízhat a szép számban gyülekező közönség. Újabban szinte mindenféle feladattal megtalálják, és még nem okozott csalódást, de a játéka legrokonszenvesebb vonása talán az, hogy az érettség egyáltalán nem csökkentette a lelkesedését.

Egyedül Berkes Kálmánnal szemben vagyok kissé tartózkodó, mert mostanában inkább csak vezényelni hallottam. Klarinétjátékához viszonylag régen volt szerencsém – igaz, akkoriból nagyon szép emlékeim vannak, és életem legszebb Mozart A-dúr versenyét is az ő nevéhez köthetem.
Sajnos az idő a fúvós hangszerek mestereivel szemben nem túl barátságos. Zongoristának, hegedűsnek egyáltalán nem árt, de a kürtösök, vagy klarinétosok közül sok zenekari muzsikus ilyentájt már „szakmai nyugdíjban” van...
De azért túlságosan mégsem félek. Egy olyan kaliberű muzsikus játéka, mint Berkes Kálmáné, már úgysem vitálkapacitástól, vagy egyéb technikai erényekről, problémákról szól.

És lőn.

A koncert elején még meg-megpróbálhatjuk eljátszani a gonosz kritikust: halljuk-e egyáltalán Perényit Kocsistól, mennyire egyenes és „szőrös” Berkes klarinéthangja...? De hát nincs esély.
Annyira szokatlan és magával ragadó, ahogy Beethoven csiszolt tökéletessége most nem heroikus pátosszal, hanem valami földöntúli derűvel párosul, hogy azt csak élvezni tudom.

A mosolygós derű a Brahms-trióra is jellemző marad, de itt tűnik fel, hogy a „csapat” tálalásában még a hiba is erény. Úgy érzem, a tempókat illetően a játékosoknak más-más elképzeléseik vannak. Kocsis hajszol, Perényi inkább „szélesít”. Ebből persze soha nem lesz sem szétesés, sem ritmustalanság, annál sokkal jobban figyelnek egymásra, viszont talán pontosan ettől lesz lélegző, pulzáló és eleven.

A második félidőben megszólaló Schumann Fantasiestücke egyfajta visszalépés, de nem minőségben, csak izzásban. Berkes Kálmán árnyalja a saját magáról kialakított képet. Szó sincs arról, hogy túl egyenes, netán szőrös lenne az a klarinéthang.

A hibátlan koncertszervezés szép példája a végére hagyott Bartók, merthogy a Kontrasztok az összes eddiginél is erősebb és átütőbb muzsikálást hozott. A fokozás lényege alighanem abban volt, hogy Kelemen elszántságban, intenzitásban, keménységben, de tempóban is „versenyre kelt” Kocsissal. Kiegészítették és ellensúlyozták egymást, az eredmény pedig valami egészen szép, szikrázó és sistergős előadás lett.

Egy bármilyen „népszerű” ráadásszámmal már csak romba dönteni lehetett volna a csodát, inkább megismételték a harmadik tételt, ami pont elég volt a függőséghez. Ez az a Bartók, amit akármikor és akárhol és akárhányszor, ezután is hallani akarok!