Berio és Eötvös a BKK-ban

2000. március 19. - Budapesti Kongresszusi Központ
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Amadinda
Swingle Singers
Vez.: Eötvös Péter
BERIO: Sinfonia
EÖTVÖS: Atlantis

Ha máskor nem, akkor az új-analfabétizmus idején, a nyolcvanas évek legvégén, a műholdas adások elterjedésekor Önök is láttak olyan filmet, amiből - hála a jól fejlett nyelvismeret hiányunknak – szinte egy szót sem értettek. Ha jók voltak a színészek, a rendező és a vágó jól eltalálták a ritmust, annak a néhány, a nyári idegenforgalmi szezonban felszedett idegen szónak a birtokában is követni – istenneadja – élvezni tudták a filmet. A gesztusok, az évezredek alatt rögzült jelrendszer támpontot adott. A feszültség és az oldás, a tragédia és a komikum verbalitás nélkül is működik.

Berio 1968-ban keletkezett, a New York-i Filharmonikusok születésnapjára komponált Sinfonia-ja számomra idegen nyelven beszél. Hallgatom, lesem, figyelem, próbálom követni, próbálok következtetni, de többnyire mégsem értem. Aztán jön a negyedik tétel, ami káprázatos zenei kaleidoszkópjával utólag értelmezi az addig hallottakat. Berio ugyanazt teszi ebben a tételben zenében, amit Picasso és Braque tett a húszas években a festészetben. A könnyen apercipiálható motívumokat darabokra szedi, és egy más rendszer szerint újra összerakja. Az alapanyag a későromantika, név szerint Mahler II. szimfóniájának Scherzo-ja. Ezt bontja szét, értelmezi át, esetenként kommentálja. A zenei síkok egymás alá, illetve fölé csúsznak, hullámzik, lebeg a hangzuhatag. Akár egy zenei hullámvasút. Félelmetes érzés és rendkívül szórakoztató hangélmény. Az előadás pedig meggyőző. Ki hitte volna, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar erre is képes. Azt persze nem tudom, hogy mi zajlott a próbán, milyen hangulatban folyt a betanulás, de \"közegellenállásnak\" nyoma sem hallatszott. Eötvös Péter szokás szerint pálca nélkül, határozott mozdulatokkal tisztán dirigált. A zenekar szemlátomást követte. Igaz, különben esélyük sem lett volna, hogy ezt a rendkívüli feladatot jelentő művet előadják. A végére tartogattam a mazsolát a kalácsból. Az óriási zenekart egy nyolctagú énekes gárda egészítette ki: a Swingle Singers. A négy férfi és négy nő színészeket megszégyenítő módon beszélte, énekelte, gesztikulálta végig a közel háromnegyed órás darabot. Engem meggyőztek.

Eötvös Péter Atlantis c. műve annyival gyengébb a Sinfoniánál, amennyivel Berio szellemesebb, ötletesebb szerző. A zenekari apparátus nála még nagyobb. Hogy mást ne mondjak 10 ütős, szaxofon, cimbalom két énekes és rengeteg szintetizátor tölti meg a színpadot. Három tétel, negyven perc. A tételek végén hangkulisszában széki népzenei motívumok. Töredezetten, elhangolva. A megmentésre váró érték jelképe. Értem én. Hogy el ne süllyedjen, mint Atlantisz. Elgondolkodtató, hogy hogyan vált Erdély kulturális toposszá. Hogy kinek mi, és mit jelképez, azon lehet, de nem érdemes vitatkozni. Az én kozmopolita lelkem néha Mozartért is aggódik.

A szórólapokról valahogy lemaradt Weöres Sándor neve. Igaz, ő itt csak \"szövegíró\" volt.

Ha szabad egy megállapítást tennem: Eötvös Péter sokkal jobb tolmácsolója a huszadik század zenéjének, mint amilyen zeneszerző. Ezt nem kell sértésnek venni, hiszen Bernstein a West Side Story ellenére is jobb karmester volt, mint komponista.