Benyomások a Chopin-maratonról egy rövid részlet alapján

2010. november 27.
14.00

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

CHOPIN:
E-dúr variáció, Op. posth.
c-moll noktürn, Op. posth.
Marche funebre (c-moll), Op.72
a-moll fúga
c-moll rondó, Op.1, No.1
4 mazurka, Op. 30 (c-moll, No.1; h-moll, No.2; Desz-dúr, No.3; cisz-moll, No.4)
Fisz-dúr barcarola, Op.60
c-moll szonáta, Op.4
Variations brillantes (B-dúr), Op.12

Bogányi Gergely – zongora

*

Chopin-év van.
Gondolkoztak már azon, hogy ez igazából csak a zongoramuzsika rajongóit érinti? Tudom, van Chopinnek zongorás triója, két zongoraversenye, csellószonátája, és jó pár dala is. De a két igazán nagy tábor (az operarajongók és a szimfonikus zene kedvelői) nincsenek megszólítva a lengyel romantikus mester által.
Szóval, Chopin a zongoristáké. Mit mondjak: nem volt könnyű évük! Nagyon szép életmű ez, de egy éven át műsoron tartani, mindig valami újat mutatni a lengyel szerző hagyatékában – hát, nem egyszerű feladat.
Aki pedig eddig kimaradt az ünneplésből, az csaknem mindent pótolhatott az elmúlt hétvégén a magyarországi Chopin-év csúcspontjaként emlegetett maratoni hangversenysorozaton. Őszintén szólva, én egy ilyen kétnapos eseményt nehezen tudnék a pontszerű alakzatok közé besorolni, nekem ez már az erősen lineáris jellegű történések sorához tartozik. Bogányi Gergely vállalkozása egyszerre volt lenyűgöző és elrettentő az egyszerű földi halandó számára.

Én nemhogy végigzongorázni, de végighallgatni sem tudnék ennyi Chopint.
Sőt, férfiasan bevallom, az esemény közeledtével rémületem odáig fajult, hogy végül csak egyetlenegy koncertre váltottam jegyet. S hogy miért éppen a szombat délután kettő órai előadás lett a szerencsés, annak oka igen egyszerű. Ebben a programban csak néhány darabot ismertem, azok sem a zene írott formájának beható tanulmányozásával, inkább csak a „hallottam már” kategória ködös tagjaként jutottak el hozzám.

Jó érzés fog el, amikor a terembe lépve megpillantom az impozáns Fazioli zongorát. Igen, tudom, hogy fényévekre van a Pleyel zongoráktól, de én korunk egyik csodájának tartom ezt a hangszert. És hát miért is fosztanánk meg pont Chopint ettől a csodától?
De hát nem lehet sokáig álmodozni a 20. és 21. sor közötti tágas térben, máris beljebb tessékelnek az ajtónálló hölgyek: „Foglaljanak helyet, kérem, kezdünk!”
Persze-persze, tartani kell a forgatókönyvet még akkor is, ha mi éppen csak egy rövid ideig statisztálunk az eseményekhez.

Eláll a lélegzetem Bogányi Gergő ruhájának láttán. Felül ezüstösen csillog, alul barnásan ragyog, az inge helyén meg valami kámzsás blúzszerű villódzó ruhadarab. És persze hozzá a liszti frizura, meg ez a szertelenül imbolygó, magas, vékony termet. Mint egy jókedvű, kicsit megilletődött manöken.

Szépen játszik. Peregnek a hangok, a darabok sorban. Szép hang, alig hallható basszusok, nagy ritkán egy-egy fricska, táncos jellegű csilingelő kiugrás a magasabb oktávokban. Valahol a félidő táján egyszer csak feleszmélek: ez mintha fúga lenne – utólag néztem: tényleg az volt. Csak valahogy nem tűnt fúgásnak. Nem volt súlya a szólamoknak, a belépéseknek, nem került térbe az építmény, csak úgy folyt vízszintesen.

A c-moll szonátában van némi izgalom, a harmadik tételben kapaszkodni kell néhány nehezebb futam után a zongoristának. Gondolom, ő sem túl sokat játszotta, nincs még úgy „beülve”, mint mondjuk egy ballada, vagy scherzo.

A Variations brillantes végre kicsit megmozdul, igazi, jól hallható zenei gesztusok szólalnak meg. Itt sokkal több az a szakasz, ahol megvillan a lengyel táncok chopini megjelenési formáját olyan kiválóan érző Bogányi zsenialitása. Vannak élesebb helyek, s így jobban érvényesül az éneklő, úgynevezett poétikusabb részek karaktere is.

De őszintén szólva, másfél órányi wertheri szenvedés után nekem kissé későn jönnek az izgalmak. Addigra teljesen belefásultam, belealudtam a sok egyformán gyönyörű hangba.
Az biztos, hogy az életmű eme része nem véletlenül maradt háttérben.
Talán ki lehetett volna hozni többet is ezekből a darabokból, de nekem úgy tűnt, hogy az ígéretek ellenére nem mindig ez volt az előadó célja. Sokszor éreztem Bogányin, hogy siet, hogy hajszoltan, nem pedig mélyen nyúl a darabokhoz. Hogy tényleg csak úgy zongorázgatja a hangokat a pillanatnyi érzései, az egyes részekhez való személyes kötődés jellege szerint. Hogy bizonyos szakaszokat inkább túlélni akar, semmint megformálni.

Teljes mértékig megértem őt.

Akárhogy ígérte is a MűPa honlapja az intenzív, kidolgozott hangverseny-sorozatot: ekkora mennyiség esetén egész kivételes energiatartalékokkal kell rendelkeznie annak az előadónak, aki minden művet a tökéletesség igényével akar megszólaltatni.
Nekem úgy tűnik, Bogányi Gergő nem ez az alkat. Nem dolgoznak benne kolosszális erők, melyek mindig többszörösére gerjesztik a befektetett energiát. Bogányi inkább az elme kifinomult útjain jár, ahol időről időre meg kell állni, hogy az ember töltekezzék a következő feladatok megoldásához.
Biztos vagyok benne, hogy akik szeretnek csak úgy elandalodni fülbemászó dallamokat hallgatva, azokat nem zavarta az elme ellenőrzése alól kiszabadult részek üres szépsége. De akik koncentrált, minden ízében kidolgozott, értelmezett előadásra vágynak, azoknak inkább az élőzene hallgatásának hagyományos, rövid verzióját ajánlom.
Még abban az esetben is, ha egy világklasszissal van dolgunk.