Bemutatkozik a Yale

2002.06.05. - Zeneakadémia
Yale Symphony Orchestra, km. Frankl Péter (zongora)
vez.: Shinik Hahm
Barber: Adagio
Schumann: a-moll zongoraverseny
Csajkovszkij: 4. szimfónia

Szerintem nem feltétlenül számít zenei pedofíliának ifjúsági együttesek hangversenyeit látogatni.
Nem ritka, hogy a kevesebb pódium-rutint, esetleg a nem teljesen kiforrott hangszeres felkészültséget bőven feledtetni tudja az őszinteség, a lelkesedés, és az ebből fakadó frissebb hangzás.
A \"szakmai\" kiváncsiság is indokolt, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a Yale zenekarában sok olyan fiatal ül most, akiket nemsokára a világ vezető szimfonikus zenekaraiban fedezhetünk fel. Innen is jönnek azok a (meglepően nagy hányadban ázsiai származású) vonósok, akik most már európában is meghatározó szereplői a zenekari hangversenyeknek.

Az első műsorszámként előadott vonószenekari adagio a legszebb reményeimet igazolta. \"Magvas\" sokszínű hangzás és érzékenység jellemezte a produkciót. Nagyon szép volt, kár lenne tovább részletezni.

Sokkal több gondom volt a versenyművel.
Kezdjük például az itt már szóhoz jutó fafúvósokkal, mert hamar egyértelművé tették, hogy az ő teljesítményük nem mérhető a vonósokéhoz. Tisztán játszottak, és tulajdonképpen pontosan is, de Schumann puha, \"feminin\" darabjából azonnal kihallatszott a szólók csúnya, direkten egyenes hangszíne.
Sajnos formailag sem állt össze a kompozíció, igaz, ilyen szempontból az egyik legnehezebbet választották. Frankl Péter nagyvonalú, kissé elnagyolt billentése is hozzájárult ahhoz, hogy darabos és törékeny volt az, aminek olvasztott aranynak kellett volna lennie.

A Csajkovszkij szimfónia előadásának színvonala sem érte el a nyitó műsorszámét, igaz, az ilyen bombasztikus nagyzenekari darab erre sokkal kevésbé érzékeny mint a Schumann versenymű. Hatásosan szólalt meg a darab, annak ellenére, hogy itt a rézfúvósok még tovább árnyalták a fák által amúgy is beárnyékolt palettát.

Mindent egybevéve azt kaptuk, amire számíthattunk: Lelkes és muzikális előadást, helyenként igéretes - és helyenként még éretlen - hangszeres teljesítményekkel.

Érdemes egy külön szót szólni a karmesterről.

A koreai származású Shinik Hahm egyike azoknak a fiatal távolkeleti dirigenseknek, akik láttán a régi zenebarátot elönti az elégedettség - legalábbis az első pillanatban. Összeszedett, zenei és hatásos, mozdulatai pontosak. Ha impresszárió lennék, szerződtetése előtt még meghallgatnám egy-két koncertjét és legalább néhány próbáját, de valószínűleg ezek után sem tartanám túl nagy kockázatnak a belé fektetett pénzt. De én nem vagyok impresszárió, és egyszerű közönségként már sokallom a jó képességű és kiválóan képzett karmester-kézműveseket.
Istenem, de jó lenne végre egy új, pszichotikus, komplexusokkal küszködő karmestert hallani, akinek a hangversenyterem nem a karrier terepe, hanem a kinyilatkozásé, az élet-halál harcé!