Beethoven-est Vásáryval

2004. május 19.
Zeneakadémia
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez: Vásáry Tamás
BEETHOVEN-est

Vásáry Tamás mint karmester eddig sem különösebben izgatott fel, és valószínűleg megleszek nélküle életem maradék néhány évében is. Vásáry Tamás, a zongoraművész viszont mindig is érdekelt. Érdekelt már 30 évvel ezelőtt is - Chopin- és Liszt-lemezei -, és nem csappant kíváncsiságom az idők folyamán sem.

A szerdai zeneakadémiai hangversenyre is csupán ezért mentem el. A négyes szám bűvöletében szerkesztett (\"negyedik\" Fidelio-nyitány, negyedik zongoraverseny, negyedik szimfónia), tipikus \"ziccer-koncert\" a szokásos rajongói telt házat vonzotta.

A Fidelio-nyitány határozott, energikus, látványos indítása meglepően gyorsan (néhány ütem alatt) csúszott bele egy csúnya kürt-gikszerbe. Ez kissé kedvét szegte az egész társaságnak, s bár további balesetek alig-alig történtek a nyitány folyamán, étvágygerjesztőnek semmi esetre sem nevezném az erősen érdektelen, 12 - egy tucat típusú antrét.

Vásáry nem fordíttatta középre a zongorát, amely mellől igyekezett kordában tartani a zenészeket, aminek az lett a következménye, hogy a hegedűsök maximum a háta közepével kommunikálhattak, míg a vonósok másik része pedig nehezen láthatta. Az első - meglehetősen érdektelenül prezentált - tételt hallgatva elgondolkodtam, hogy vajon miként lehetséges, hogy karmester és zenekara 11 évnyi közös munka után sincsenek egy hullámhosszon. Hogy a zongorista kénytelen két futam között látványosan taktírozni, ha nem akarja, hogy kollégái újra és újra más tempót fogjanak. Hogy nincs két egyforma frazír, hogy a zongorán felcsendülő dallamok még véletlenül sem ugyanúgy formálódnak meg a zenekar által. Pontatlan belépések, kidolgozatlan hangzás jellemezte az egész előadást. Technikailag komolyabb kifogásunk nem lehetett a szólistánk ellen. A hangok, futamok a helyükön, s bár hamar kiderült, hogy szinte mindent ugyanazzal a kissé fakó tónussal játszik, de szemlátomást bírta energiával, lendülettel.

Számomra a világirodalom legdrámaibb lassú tétele a G-dúr zongoraversenyhez fűződik. Az egyszerűségében is lenyűgöző tétel interpretációs nehézsége nem a szólamok bonyolultságában rejlik. Sőt. Technikailag aligha van ennél egyszerűbb magánszólam. Egy korál, egy ima, egy fohász. Ki, minek hívja. Játszani csak úgy szabad, ahogy az ember az Istennel (bármelyikkel) beszélget. Máskülönben nincs semmi értelme. A vonós unisonók (lassan szokásosnak nevezhető) pontatlansága ellenére az este legemlékezetesebb perceit köszönhetjük ennek a 72 ütemnek.

Sajnos, ezzel ki is merült az előadói készlet mindkét oldalon. A harmadik tétel rondó témája először a vonósokon esett szét, majd a variált zongoraszólamban lyukadt ki, sült be. Ettől kezdve kisebb ámokfutás fültanúi lehettünk. A túlélésért folyt a küzdelem, és nehéz lenne megmondani, ki nyerte a csatát. Mi, közönség, biztosan nem. S mivel ebben a tételben van a legkevesebb lehetőség a szólista/karmester beavatkozására, rendre szétment, ami szétmehetett, csúnyán szólt, ami csúnyán szólhat. Vásáry értelmetlenül hangsúlyozott basszusokkal, agresszív akkordokkal próbálta tartatni a tempót, összefogni a szétzilálódott zenekart; kevés eredménnyel.

A Fidelio-nyitány évéből származó 27. szonáta zárótételével vett elégtételt. Komoly kritikusok, komoly szaklapban ilyenkor megírják, hogy Vásáry a szonáta felől közelítette meg a zongoraversenyt, felmutatva a közös vonásokat. Vagy fordítva. Pedig egyszerűen csak jó volt. Kicsit talán erőszakos, de határozott. Mintha azt sugallta volna: jó, jó, ma talán nem jött össze minden, de korai lenne még temetnetek.