Bartók-maraton II

2013. február 3.
Művészetek Palotája
Bartók-maraton

10.30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
I. hegedűverseny; Concerto
Banda Ádám – hegedű, MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Csaba Péter

11.30 – Fesztivál Színház
Mikrokozmosz – részletek
Vígh Theodóra, Magyar Valentin, Heinrich Attila Henrik, Radnóti Róza, Forró Fruzsina

12.30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára; Divertimento
Budapesti Vonósok
Vezényel: Kovács János

Az összes látogató számára hozzáférhető, ingyenes műsorfüzetben Fischer Iván, a program művészeti vezetője taglalja, hogy miként esett ezúttal Bartókra a választás. A zeneszerző mostani kiválasztása nem csak eredetileg látszott jó ötletnek, több mint harminc év után itt volt az ideje ismét betekintést nyerni a – méltán a legnagyobbak közé sorolható – komponista életművébe. Nem mintha nem játszanák a világ hangversenytermeiben, így nálunk is rendszeresen a darabjait. De más az, amikor az előadó a koncert tematikája miatt valamelyik Bartók-művet (is) megszólaltatja, és egészen más, amikor egy koncertévad, egy fesztivál, vagy egy ilyen típusú maraton középpontjában maga a szerző és életműve áll. Adott a kérdés, hogy egy nap elegendő-e arra, hogy egy egész életműnek legalább a keresztmetszetét megmutassák, úgy, hogy az egy hiteles portré legyen. Ez bizonyára szerzőnként változik. Van olyan szerző, akinél megoldható, van, akinél nem. Azt gondolom, Bartókot választani ebből a szempontból is telitalálat volt.

A művészeti vezető koncepcióját követve Bartók összes korszakából játszottak darabokat, zenei műfajok szempontjából is megpróbáltak – amennyire csak lehetett – változatosak lenni. Aki csak két-három koncertre látogatott el, forgatta a füzeteket és megnézte a kiállítást, az is megkaphatta legalább az életmű keresztmetszetének keresztmetszetét.

Az első általam meglátogatott hangversenyen a MÁV Szimfonikus Zenekar Csaba Péter vezényletével Bartók korai Hegedűversenyét, majd utolsó befejezett, a Bostoni Szimfonikus Zenekar által 1944-ben (akkor Serge Koussevitzky vezényletével) bemutatott darabját, a Concertót adta elő. Noha a korai Hegedűversenyt jóval később mutatták be, mint a Concertót, annak keletkezésének időpontja 1907 vagy 1908. A művet Bartók Geyer Stefiek ajánlotta, de a darab létezése csak két évvel a hegedűművésznő halála után, 1958-ban vált ismertté. A mű első tételének zenei anyaga megegyezik az 1914-ben keletkezett Két portré első „képének”, az „Egy ideális”-nak zenei anyagával. A szerző és az előadó közötti kapcsolat (azzal, hogy a Hubay-tanítvány hölgy egész életében rejtegette a neki ajánlott művet) nem csak a zenekedvelők érdeklődését keltette fel: 1995-ben – a zeneszerző leveleit elemezve – még pszichológiai tanulmány is született e viszonyról. Érdekes, ez az „izgalmi állapot” nem segítette a mű karrierjét, ma is elég keveset játsszák.

Mivel rég hallottam a darabot, a mostani előadás előtt leginkább az érdekelt, az „ideális” szólista férfi vagy nő? Végig a szerző beszél (Kékszakállú), vagy belekomponálta a nő (Judit) szólamát is? Kétségem sem maradt, hogy ez (csak) Bartók monológja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a továbbiakban hölgy szólistája nem lehet a darabnak, de érthetővé vált, hogy Geyer Stefi nem akarta azt bemutatni. A maraton szólistája, Banda Ádám világosan, tisztán és „ideális” hangon játszott. Az eredetileg szintén hegedűs Csaba Péter vezényletével a zenekar deklamálás, akcentusok és agogika szempontjából jó partnernek bizonyult, ám a zenekari hangzástól – finoman fogalmazva – nem voltam elragadtatva. Sajnos ebbéli javulást a Concerto előadása közben sem fedeztem fel. A karmesternek bizonyára nagy lehetőség Bartók talán legtöbbet játszott, egyik legnépszerűbb darabját elvezényelni. De Csaba Péter mégsem volt irigylésre méltó helyzetben. A MÁV Zenekar zenészeit – tisztelet néhány kivételnek – továbbra sem lehet sem a BFZ, sem a Nemzeti Filharmonikus Zenekar muzsikusaihoz hasonlítani. A Concertóban pedig – ha már ez a címe – bizony vannak szólisztikus részek is, melyeknek szép hangon való megszólaltatása megoldhatatlan feladatnak bizonyult. De a szimfonikus részek, mint az első tétel, vagy az Elégia és a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”-os negyedik tétel zenekari hangzása szintén alkalmat adhatott Csaba Péternek, hogy felmérje: munkája lesz még bőven.

A MÁV által üzemeltetett vonatok sebességénél gyorsabban mentünk át a Fesztivál Színházba, ahol 8 és 16 év közötti zongoristák játszottak a Mikrokozmoszból. Ez a koncert elsősorban Bartók zongorapedagógiai tevékenységét volt hivatott bemutatni. Üdítő élmény volt ezeket a gyerekeket hallgatni. A hazai zongoraiskolát csak a dicséret hangja illetheti meg, ahogy az itt hallott tehetségeket is egytől-egyig.
A műsorvezető Eckhardt Gábor a végén még saját tanítványa, Forró Fruzsina zongorakíséretével a közönséget is megénekeltette. Előre kiosztották (hátha iskolai tanulmányaink óta elfelejtettük volna) az „Erdő-erdő, de magas a teteje” kezdetű dal két strófáját. Ez remek ötlet volt, máris aktív résztvevőnek éreztük magunkat, még frissebben siethettünk vissza a nagyterembe. Nem tudtuk, hogy megvárnak-e minket a kezdéssel, de tökéletes volt az összhang, ott még próbált a zenekar.

A Budapesti Vonósoknak először volt alkalmuk Kovács János vezényletével játszani, sőt a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára úgyszintén nóvum volt a zenekar számára.
A Zenét, csakúgy, mint a Divertimentót, a Bázeli Kamarazenekar számára, annak karmestere, Paul Sacher rendelte meg. A Zene 1937-es és a Divertimento 1940-es bázeli bemutatója óta mindkét mű gyakran felcsendül a világ nagy hangversenytermeiben.

A Budapesti Vonósok összeállításában mélyreható változások történtek. A koncertmesteri székben Pilz János ült, a művészeti vezető, Botvay Károly pedig igazán méltó személynek, Déri Györgynek adta át az első csellópultot, aki bánatunkra csak rövidtávon vállalja a feladatot. A mind húros, mind ütőhangszerek közé bekategorizálható zongoránál Fejérvári Zoltán ült, akire még délután egyéb feladat is várt. Kovács János annyi dicséretet kapott már a Café Momus hasábjain, hogy ezek után nem könnyű leírni az alábbi szuperlatívuszokat. A Reinerhez, Soltihoz, Boulezhez szokott fülemnek is azonnal „Zene” volt az első tétel építkező fúgája. Már ott is, de a második tételtől folyamatosan úgy éreztem, hogy egy több évtized alatt felhalmozott zenei tudás, egy eredeti tehetség ötvöződik egy fiatalember energikusságával (Kovács János 63. évében jár.)

Biztos, hogy sokan vannak, akik nem szeretik a „láttató” vezénylési stílust. Az sem lehetetlen, hogy a produkciót visszahallgatva már nem lelkendeznék ennyire. De a koncert nem lemez, az a pillanat művészete. Karmesterre pedig csak akkor van szükség, ha van kisugárzása. S amennyiben a szerzőt nem éri kár, azaz nem cipollai bűvészkedésről van szó, akkor a koncert végéig hagyjuk magunkat általa vezetni. Na, persze, nem megvezetni.