Bartók-maraton I

2013. február 3.
Művészetek Palotája
Bartók-maraton

17:00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Kossuth – szimfóniai költemény
Táncszvit
Nemzeti Filharmonikusok
Vezényel: Kocsis Zoltán

19:00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
III. zongoraverseny
A csodálatos mandarin – szvit
Várjon Dénes – zongora, Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Bogányi Tibor

21:00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A kékszakállú herceg vára
Kovács István, Komlósi Ildikó – ének, Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván

Az idei BFZ-maraton legfontosabb tanulságait akár előre le lehetett volna írni. Nyilván az előadások színvonala is fontos kérdés, ezekről később szót is ejtünk.
Viszont mi már korábban kitaláltuk, hogy legszívesebben egy összesített Bartók-tárlatra jönnénk. Az ő életműve egyenletesen magas színvonalú és nagyon gazdag. A nagyobb zenekari és versenyművek már a közönség legszélesebb körében is népszerűek, ugyanakkor sok darabot változatlanul elég ritkán lehet hallani koncertpódiumon.
Szinte nincs kockázat, a sznob, a műkedvelő, a vájt fülű és a szakmabeli igényeit egyformán ki tudja szolgálni. (És így minket is, gondolom, pont azért, mert saját magunkat egyszerre soroljuk az összes említett osztályba.)
A tavalyi Mozart-maraton után hazafelé sétálva végig is gondoltuk, hogy miket és kivel szeretnénk hallani, ám abban a pillanatban úgy gondoltuk, hogy sajnos nem lesz semmilyen Bartók fesztivál...

A Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok viszálya elég régi és mély. Mi is közöltünk „nyílt leveleket”, a Kocsis–Fischer ellentétről fórumok szólnak, az, hogy egyesítsék erőiket, éppolyan elképzelhetetlennek tűnt, mint az, hogy egy ilyen programot meg lehessen csinálni az NFZ nélkül. Természetesen azt mi is tudjuk, hogy Fischerék is elő tudnak adni egy Concertót – egyszerűen csak nem illik figyelmen kívül hagyni azokat a kutatásokat, átiratokat és tapasztalatokat, amelyek Kocsis nevéhez fűződnek.

Nos, virágos vágyálmaink (még) nem teljesülhettek, nem hallhattuk a Második zongoraversenyt Kocsissal és a Fesztiválzenekarral, de a Nemzeti Filharmonikusok egy Kossuth szimfóniával és egy Táncszvittel úgymond „hitelesítették” a Fesztiválzenekar törekvéseit.

Megpróbálom elképzelni, hogy ez milyen áldozat lehetett mindkét fél részéről. Fischer és Kocsis jó karmesterek módjára mindketten eléggé autoriter természetű, nagy akaratú emberek, és most mégis tudtak lemondani. Fischer, mint a Bartók-maraton művészeti vezetője gesztust gyakorolt azzal, hogy mintegy elismerte Kocsis nélkülözhetetlenségét, Kocsis pedig elfogadta a részvételt egy olyan projektben, ahol az ünnepélyes záróeseményen nem ő vezényli a Kékszakállút... Azt hiszem, hozzánk hasonló halandó el sem tudja képzelni, hogy mindez milyen alázatot és önuralmat igényel egy karmestertől.

A megállapodás nyilván nem jelenti azt, hogy most már „jóban vannak”, de nem is egymásért tették, hanem a zenéért, a művészetükért és Bartókért.

Gondolom, ennyiből is érthető, de hadd foglaljam össze: ha csak néhány olyan politikusunk lenne, aki a haza érdekében képes ennyi megalkuvásra és áldozathozatalra, mint ők Bartókért, akkor más lenne a világ.

Sajnos csak kevés koncerten tudtam jelen lenni. Jó lett volna például meghallgatni a Nyíregyháziakat Szabó Dénessel – de ezt a lehetőséget egy kíméletes párbaj keretében kénytelen voltam átengedni Szike kollégának, a Kelemen Kvartett vonósnégyes-hangversenyére pedig egyszerűen nem fértünk be...

Szerencsére délután öttől, a három nagytermi hangversenyt hallottam. A Nemzeti Filharmonikusok és a Fesztiválzenekar között Várjon Dénes és a Pannon Filharmonikusok játszották a Harmadik zongoraversenyt, és a Mandarint . A maratonon szokásos, körülbelül egy órás műsor mintha teljesen két külön félidő lett volna. Gyökeresen más előadásmód és más színvonal jellemezte a két darabot – a második rész javára. Várjon Dénest nagyon tisztelem, és azt hiszem, most sem ő volt a szűk keresztmetszet. A második tételben például csodálatos hangszíneket hallottunk, mindaddig, amíg a zenekar be nem lépett. Aztán a harmadik tételre különösen eluralkodott az a valami, amit nem neveznék egyértelmű pontatlanságnak, inkább életlenség, némi homály volt ez. A zenekar mintha nem vett volna részt az előadásban. Mindössze kísértek, és azt is kívülállóként. A szólista csak zavaró tényező, amúgy is kevés módjuk van mindent megbeszélni, egyeztetni és legfőképpen próbálni... Gondolom, egy zongorista nélkül a rájuk eső penzumot is nehezebb elvégezni. A zongoraversenyben főleg Bogányit éreztem bizonytalannak, a beintései is ködösek voltak, inkább körözött, mint ütött. Azért volt furcsa mindez, mert A csodálatos mandarinban viszont hirtelen minden pontos és határozott lett, sőt, egyszer csak elkezdtek úgy játszani, ahogy korábban még sohasem hallottam őket. Hirtelen nem egy törekvő, hanem egy élvonalbeli, „nagy” zenekar képét mutatták, és a két, tényleg első osztályú NFZ és BFZ közé ékelődve is megállták a helyüket.

Márpedig az említettek világszintet produkálnak, ezt most hazai pályán, az anyanyelvükön is bizonyították. Igaz, a két vezető zenekar, valamint karmestereik is eltérő stílusban álltak hozzá a feladathoz.

Kocsis például fölényes és könnyed, többnyire még a Kossuth szimfóniában is. A fiatalkori mű néhol Straussra emlékeztető drámai bonyolultságához talán nem is lett volna illendő az interpretációt súlyosabbra, keményebbre venni. Nem kell hegyeket mozgatni és megizzadni, ez az előadás erőlködésmentes, magától értetődő. A Táncszvitben nem nagyon fordulnak elő a régi Kocsisra néha jellemző „szertelen” tempók, de kinek hiányozna az ilyesmi, amikor éppen eléggé gördülékeny, sodró és határozott az egész. A közönség hosszú percekig tapsol, de aki korábban abbahagyja, az is csak azért, hogy elérje a Fesztivál Színházban kezdődő következő eseményt.
Én inkább még maradok. Nagyon érdekesnek találom, hogy egy ilyen koncert forró hangulata milyen lassan hűl ki, pedig a pódium már üres és a közönség is szépen, egyenként kiballag.

A Fesztiválzenekar Kékszakállúja szintén rendkívül hatásos, de Fischer „izomból” oldja meg a feladatot. Elvileg semmi különöset nem csinál, csak ahol fortissimo az előírás, ott a zenekar tényleg rendkívül hangos, a pianissimók pedig hátborzongatón halkak. Következetes és kemény. Mindvégig érzem, hogy Fischer sugárzó akarata működik. Rajta van, és megküzd érte.

Az összhatás nagyon szuggesztív és végtelenül sokszínű, árnyalt. Grandiózus, ugyanakkor tud visszafogott és rezignált lenni.

Kovács István sokadszor énekelte a Kékszakállút, de mintha most másképp értelmezte volna a szerepet. Szövegmondása minden pillanatban tökéletes, de esze ágában sincs hős-baritont játszani. Fáradt, már a történet kezdetén lemondó karaktert alakít. Kénytelen megpróbálni, talán komolyan is gondolja, de egy percig sem hisz az új kapcsolat jövőjében. Komlósi Ildikó sem torokból próbálta megoldani a szerepet, az ő Juditja nem naiva.
Végtelenül szomorú lett így a történet, másképp – talán jobban – megérthettem, mint bármely másik korábbi előadáson.
Az opera hősei eleve küzdés nélkül szemlélik, hogyan múlik el az utolsó esély. Talán reménykednek, de nem bíznak a másik szerelmében. Azért sem, mert tudják, hogy ők már nem változnak. Ha bármit is szeretnének, azt a másiktól várják. Maguk már nem tudnak, de talán nem is akarnak tenni semmit.