Bartók összes kórusműve a Zeneakadémián

2008. június 7. Zeneakadémia
A Zeneakadémia és a Schola Hungarica énekeseiből alakult kórus
Csalog Gábor – zongora
Vez.: Dobszay László

BARTÓK összes kórusműve

Est
Négy régi magyar népdal (első változat)
Tót népdalok
Két román népdal
27 egynemű kar I–IV.
Négy tót népdal

Négy régi magyar népdal (második változat)
Székely népdalok
27 egynemű kar V–VIII.
Elmúlt időkből
Magyar népdalok

Hát ennyi Bartók összes kórusműve. Csak így, szám szerint tűnik kevésnek, jelentősége szerint ugyanolyan helyet foglal el a múlt század első felének zenei termésében, mint zenekari, vagy zongoradarabjai. Egyedülállóak, zenei világukat viszonylag kevéssé tette magáévá és laposította hétköznapivá epigonok hada, még a kifejezetten népdalokra épülő művek is megőrizték egyediségükből fakadó hatásukat. Felidézik mégis az elmúlt időket, amikor gyerekkorunkban hasonlóakat énekeltünk, de inkább Kodálytól és az ő követőitől. Azonban nem csábítanak hamis nosztalgiázásra, mert, mint az a remekművek dolga, e kórusok is bevonják a hallgatót saját világukba, ami elbűvöl, felemel, megindít, de azonnal reményt is ad.

Egy szombat délelőtti és esti koncerten hangzottak el a művek, Dobszay László vezényletével. Alakalmi társaság adta elő őket, maga a Zeneakadémia kórusa is változó összetételű, hozzájuk csatlakozott a Schola Hungarica néhány tagja. Vagyis – zömében legalábbis – nem képzett énekesekből alakult társaságot hallottunk, hanem „csak” zeneileg igen tanult embereket. És ez alapvető fontossággal bírt a megszólalás egészére nézve. Körülbelül kétszer harmincan voltak, ami a férfi- és nőikar létszámát illeti.

A fentiekből következőleg a nagyrészt fiatalokból álló férfikar nem bírt afféle „acélhangdalárda” hangvolumennel és érces hangzással, hangvételük inkább a lírai tenor felé húzott. Nem tudni, vajon Dobszay tudatosan válogatott-e így, de tény, hogy zenei felfogása ehhez a karcsú, az erőteljes basszust nélkülöző hangzáshoz igazodott. A fiatalkori, még inkább magyaros – a tam-ti-ti-tam ritmusképletet ennek attribútumául használó – Est (amelynek harmóniai felépítése azért már mutatta, hogy azért itt nem a tafellied egy képviselőjét halljuk) rögtön egy kifinomultabb felfogásban szólalt meg.

Igazából a kezdeti izgalmak elmúltával, a Négy régi magyar népdalban bontakozott ki ennek a könnyedebb hangzásnak minden szépsége: a szólamok tisztasága, a gazdag dinamikai, hangszínbéli árnyalatok; az alap egy minden tekintetben „mezzónak” vehető megszólalási mód volt, itt néha még kisebb pontatlanságokkal, az igazi összeérettség hiányát mutató apró csiszolatlanságokkal. De a legszebb pillanatok már invitáltak abba a bizonyos fogva tartó bartóki világba.

Hasonló hangzási igényességet és balanszot mutatott a szintén fiatal erőket felvonultató nőikar is. Vibrátó nélküli, ppp-ben elhaló, makulátlanul tiszta hangok, inkább gyerekkórusokat idéző megszólalás. Itt is nagyon pontosak voltak az indítások, és a Két román népdal már egyből magával ragadott minket. A második elején hallható pici megingást a ráadásban javították a lányok.

A női-, illetve gyermekkarra írt 27 mű csak szövegében népi, itt olyan előadási darabokkal állunk szemben, amelyekkel a tanulás során is illik megismerkedni, hasonlóan Bach két- és háromszólamú invencióihoz. A már többször említett finom hangzású, az apró részletekre is ügyelő, de azokban nem elvesző felfogás kiemelte a kis remekművek szépségeit, és, ha kellett, a hangzás még felül is emelkedett önmagán, például a Huszárnótában, ahol erőteljesebben, „férfiasabban” szólt a nők kara.

Csalog Gábor kiválóan látta el a vegyes karra íródott Négy tót népdal kíséretét. A ráadásban ezeket a műveket újra hallhattuk – immár magyarul –, ekkor az első darabban még kicsit hangosnak tűnő zongorahang is visszafogottabbá vált.

Estére a férfikar hangzása beérett, a hangzása teltebbé vált, így Négy régi magyar népdal késői változata és a Székely népdalok is dinamikusabb, férfiasabb felfogásban hangzott el. A nagy erőpróba persze az Elmúlt időkből három „tétele” volt. Itt már a hallhatóan komoly felkészültség önmagában is megtette hatását, mindvégig tisztán és pontosan énekeltek a „fiúk”. Ez önmagában is figyelemreméltó volt, de a műgond a három tétel egymás közti viszonyának kifejezésére is kiterjedt, így a szokatlanul nagy léptékű a cappella kórusmű – amely valóban csak egy nagyon felkészült kórus és határozott elképzelésekkel bíró karnagy előadásában mutatja azt a formátumot, amelyet képvisel – értékének megfelelően szólalt meg.

Úgy tűnik, a gondos felkészülés túlságosan is önállóvá tette a férfi- és nőikart, vegyes karként már nem szólaltak meg igazán egységes hangzással, így a záró Magyar népdalok ennek látta kissé kárát, bár az odaadó munka és az érezhetően „ügyként” kezelt két koncert így is maradandó élményt nyújtott.