Bartók Kórusok emlékestje
2006. március 19. - Fesztivál Színház
\"Főhajtás\"
Magyarországi Bartók Kórusok Bartók-emlékestje
Cserna Ildikó (ének), Gulyás Márta (zongora), Szabadi Vilmos (hegedű)
Az ELTE Egyetemi Koncertzenekara
Vez.: Baross Gábor
Rendkívül tanulságos volt ez a hangverseny. Ha valaki nem rendszeres vendég a magyarországi amatőr kórusok \"szokásos\" eseményein, az most alapos ízelítőt kaphatott minden érdekességből, szépségből, és persze viselhette az efféle rendezvények nyűgét és nyilait is.
Essünk túl az utóbbiakon.
Tipikus, hogy egy-egy nagyobb műsort összevont, csupán az ilyen eseményekkor találkozó kórusok adnak elő, pedig egyetlen találkozás, egyetlen főpróba a legprofibb csapatoknak sem elegendő.
Ehhez még vegyük hozzá, hogy sokszor azokat a nagyobb műveket szólaltatják meg így, melyek egy-egy kórus lehetőségeit meghaladó követelményeket támasztanak. Szép dolog, ha a résztvevők legalább így megismerkedhetnek néhány nagyobb lélegzetű, és nagyobb apparátust igénylő kompozícióval, de a közönséget - már ha van - ez aligha fogja vigasztalni. Zömében most is rokon-gyanús embereket látok szurkolni.
A Négy magyar népdal egyébként ijesztően ritkán szerepel koncertműsoron. Kórusaink nem nagyon szeretnek ennyire nehéz és \"hálátlan\" énekelnivalóval vesződni. Sajnos a most hallott bizonytalan, óvatos, \"körülbelül\" produkció nem igazán pótolja a hiányt.
Nagyjából ugyanez áll a Bartók hangszerelte Hét egyneműkar előadására is. Lehet, hogy sok szervező és előadó véli úgy, hogy nem éri meg ilyen egyszerű gyermekdalocskákhoz felvonultatni a hatalmas apparátust. De hát ezek nem is olyan egyszerű gyermekdalocskák, sőt, amilyen szellemes és izgalmas művek, mellőzésük - Bartók országában - nehezen megbocsátható.
E kompozíciók bemutatásáért feltétlenül köszönet jár, de talán szerencsésebb lett volna, ha az egyes kórusok külön-külön mutatják be produkcióikat.
|
Tudom, hogy pénz, méghozzá sok pénz kérdése, de biztosan nagyon jó lenne legalább két-háromévente olyan fesztiválokat szervezni, mint amilyet például Esslingenben láttam-hallottam, körülbelül 1985-86 táján. Itt egy hétig vendégeskedtek kórusok szerte a város - nyáron egyébként is üres - kollégiumaiban, reggelente közös beéneklés, majd különböző helyszíneken próbák. A kórusok saját műsoraikon is dolgoztak - ezeket felváltva mutatták be az esti koncerteken -, de minden nap voltak olyan közös próbák is, amelyeken az összevont együttesek a hét végi \"gálára\" készültek. Így ezeket a nagyszabású darabokat egy álló hétig nagyon intenzíven próbálhatták. Egy német karnagy vezetésével igen igényes Brahms-opuszokat sikerült így megszólaltatni a hazautazás előtti utolsó estén. |
És valóban, sokkal jobban sikerültek azok a műsorszámok, melyeket egy-egy kórus \"egyedül\" abszolvált.
Nagyon szépen énekeltek például a győri gyerekek, Hoffmanné Kemenes Vera vezetésével. Tiszták és hajlékonyak voltak, bár hallható, hogy még nem teljesen az övék ez a zenei világ. Nem baj, most még nem is az a dolguk, és ha ilyen színvonalú munkára képesek, akkor arra nem csak a közönség, hanem ezek a gyerekek is emlékezni fognak.
Talán a zeneileg legjobban kidolgozott, legjobban sikerült műsorszám volt a Lakner Tamás vezette pécsi Bartók Férfikar fellépése. A felhangdús férfikari hangzás rendkívül érzékeny a tisztaságra. Elég valami csekély disztonáció, és máris komolyan sérül a szólamok önállósága és érthetősége. Nem véletlenül lehet hallani sok \"dörmögő-morgó\" férfikart. A pécsiek egyrészt egyáltalán nem voltak azok, másrészt szintén ritkán hallható remek darabokat adtak elő - izgalmasan (Tót népdalok, Négy régi magyar parasztdal).
(Feleségem nőies elszólása közvetlenül az utolsó tétel után: \"Még!!\")
Kissé felemásnak éreztem viszont az ELTE Egyetemi Zenekarának szereplését. Egyrészt tagadhatatlan, hogy a hangszeres produkciók sokkal érzékenyebben leplezik le a felkészültségbeli hiányosságokat. Hamarabb, és látványosabban derül ki egy zenekarról, ha \"amatőr\", mint egy kórusról. De mégsem ezzel voltak a legnagyobb gondjaim, hiszen a jó szándékú és lelkes zenélésért cserébe minden megbocsátható. Inkább a műsorszámaikat éreztem inadekvátnak. A 44 hegedűduóból készült szvit a műsorlaptól eltérően nem Vavrinecz Béla-\"hangszerelés\", hanem teljes egészében önálló kompozíció. Nem tudom, hogy az egyes tételeknek az apropón túl mennyi közük van az eredetiekhez, de ez a szvit pontosan ugyanolyan Vavrinecz, mint a többi, amelyek annak idején az Állami Népi Együttes számára készültek. Nincs velük semmi baj, de Bartóktól meglehetősen távol esnek. Hasonlóan problematikusnak érzem azt az 1958-as hangszerelést, amit Gulyás László készített a Négy szlovák népdalhoz. Tisztességes és óvatos munka, aminél az eredeti, végtelenül zongoraszerű kíséret nagyságrendekkel jobban működik, egyszerűen jobb.
Minden műsorszámra, vendégre, közreműködőre sajnos nem nagyon tudok kitérni, végül is az egész este egyik tanulsága pontosan az volt, hogy az ilyen amatőr kórustalálkozók műsorban rendkívül gazdagok tudnak lenni. A másik tanulság pedig az, hogy én hiába ismerek sok Bartók-kórusművet távoli emlékeimből - vagy csupán kottából -, szégyenletes, hogy évforduló ide, vagy oda, ezek mennyire hiányoznak a napi praxisból.
