Barokkos romantika - Karol Radziwonowicz és a Wrocław Baroque Orchestra

2015. november 11.
Zeneakadémia, Nagyterem

Beethoven: Coriolan - nyitány, op. 62
Chopin: II. (f-moll) zongoraverseny, op. 21
Chopin: Andante spianato és nagy polonéz, op. 22
Rossini: Tell Vilmos – Mathilde áriája (Sombre foret)
Rossini: A tó asszonya – Elena áriája (Tanti affetti)
Chopin: Fantázia lengyel dallamokra, op. 13

Mondok Yvette (szoprán)
Karol Radziwonowicz (zongora)
Wrocław Baroque Orchestra
Vezényel: Jaroslaw Thiel

Barokk zenekarként határozza meg magát a wroclawi együttes, noha Chopin estjükből kiderült (és ahogy honlapjukon isjelzik), jóval későbbre, egészen a romantika kezdetéig is elmerészkednek a zenetörténetben - ami több kérdést is felvet... Vajon autentikusnak mondható-e egy 4+4+3+3+2 vonóskarral felálló zenekar Beethoven, Chopin zenéjéhez? Vajon tartanak-e a 19. század eleje ízlésének megfelelően átalakított hegedűket is, vagy csak a vonóikat cserélik, meg a fúvóshangszereiket, ha váltanak a korszakok között?

Ezek alapvető kérdések, mi becsületesebb? Modern zenekaron játszani régebbi korok zenéit, vagy csak azokat az aspektusokat komolyan venni, amelyek nem járnak túl nagy – elsősorban anyagi - teherrel. Norrington 10-10, Brüggen 9-8, nyolc hegedűvel játszott Beethovent, tehát kell vagy 16-20 hegedűs egy kb. 150 év zenéjét játszani kívánó zenekarba. A felének legalább két jó hangszer, ha már a barokk nagyjai mellett a romantika hősei is szerepelnek a műsoraikban.

Nem vagyunk elkényeztetve, de azért barokkból jól állunk, sokszor hallhatjuk a világ élvonalbeli művészeit eredeti hangszereken. Viszont nem játszanak nálunk rendszeresen autentikus hangszereken Beethovent, vagy akár Brahmsot, nem tudjuk, mit kéne hallanunk. Viszonyítási alapok maximum lemezek lehetnek, de ingoványos talajra lép, aki hangfelvételek és koncertek hangzását hasonlítja össze.

Még szerencse, hogyha hangversenyre megyünk, nem hasonlítgatni akarunk, hanem élvezni a szép hangok özönét, elgondolkodni, ha arra inspirál a zene, és ilyenkor nem a miértek fontosak, annál inkább a hogyanok. Bach, Mozart Steinwayen? Hallottunk már sok jó példát.

A fentiek azért is vetődhettek fel kérdésként, mert rögtön a Coriolan-nyitány első akkordjainál feltűnt a szinte valószínűtlenül puha, szép, egységes vonóshangzás, amely azért nem szólt erőtlenül. Tán kevéssé drámai volt így a hangzás, de a keményebb ellentétekről a fúvósók gondosodtak, különösen a rezek. Pontosak voltak a belépések, kiegyenlítettnek tűnt a három szekció. Jaroslaw Thiel gondosan ügyelt a színpadias hatások kijátszására, de inkább klasszikus letisztultságot tartva szem előtt, mint a romantikus végletességet. Kiváló együttest hallhattunk!

A hangversenyterembe belépve a korhűen - bár megszokhatatlanul feketére - visszafestett falak mellett a legfeltűnőbb a színpadon álló világos színű, meglehetősen kicsi zongora volt, egy Pleyel. Sajnos semelyik - a koncerthez két füzetet is osztogattak - ismertetőből nem derült ki közelebbről, miféle hangszerről is van szó. Tad Szulc idézi Chopint, aki a következőket mondta: ”Ha csüggedt a kedélyem, Erard-zongorán játszom, ahol könnyen találok kész hangszínt. Da ha jóformában vagyok, és elég erősnek érzem magam, hogy saját egyéni hangzást keressek, akkor Pleyel-zongorára van szükségem.”

Persze azalatt a majd két évtized alatt, amit Chopin Párizsban élt le, ezek a hangszerek sokat változtak, de éppen a kis méretből arra lehet következtetni, az a Pleyel, amelyik a pódiumon állt megfelelt a korai, még Lengyelországban keletkezett, ott bemutatott művekhez.

Vagyis az a fajta felfogás, amit a Beethoven műben hallottunk, jól megfelelt az f-moll zongoraverseny kíséretéhez is. Arányban volt a zongora és a zenekar hangzása, nem volt olyan hiányérzetünk, ami a Mozart-, vagy Beethoven-kori fortepianók esetében az első percekben mindig megjelenik, szoknunk kell a halk hangokat. Igazából, ami feltűnt, a trillák gyors futamok, milyen természetességgel, könnyedséggel szólalnak meg ezen a hangszeren. Amihez kellett a zongorista, Radziwonowicz is, akiről a ráadásként eljátszott Forradalmi-etűdben az is kitűnt, valóban félelmetes technikája van.

Meg az is hallható volt a lassú tételben, szépen, megindítóan is tud zenélni, amit a másik ráadásszámban, a b-moll noktürnben újra bizonyított. És ehhez a hangszer igenis partner, komoly segítség. Nem mindegy, hogy a magas hangok egy páncéltőkés zongora végletekig feszítetett húrjain szólalnak meg, vagy egy ilyen jóval kiegyenlítettebb hangzású csupa fából készült hangszeren, a többihez hasonlíthatóan értelmezhető hangszínnel.

Chopin utolsó varsói koncertjét idézte, ha nem is pontosan, a műsor. Akkoriban a versenyművek, szimfóniák tételei közt is megszólaltak áriák, mostanában ilyet autentikusság címén sem hallunk, de így is némileg idegenül hatott a két Rossini-, és a ráadás Mozart-ária. Mondok Yvette kissé nazális, éles hangon énekel, de a koloratúrákkal, magas hangokkal szépen megbirkózott. Az ovációt az Éj királynője második áriájával viszonozta, sajnos ebbe már egy két bizonytalanabb intonációjú hang is becsúszott.

Egy ilyen műsorú hangverseny eredeti hangszereken még ma is ritkaság számba megy – a Mezzón Brüggenék hasonló Chopin-estjét lehetett elkapni néhány éve -, de a kiváló zenekar és a remek zongorista némi fenntartások ellenére gondoskodott arról, hogy ne csak tanulságokkal, hanem szép zenei élményekkel is gazdagabbak legyünk.