Bármit, csak unalmat ne! (Az MR Szimfonikusok és Kállai Ernő)

Vajda Gergely

MR Szimfonikusok
Kállai Ernő – hegedű
Vez.: Vajda Gergely

BEETHOVEN: Prométheusz teremtményei – nyitány, Op. 43
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, Op. 61
STRAVINSKY: Tavaszi áldozat

Az úgy kezdődött, hogy jól éreztem magam, mert a zenekar jól szólt, a nyitány kellemesen betöltötte a termet. Csak hát, öt perccel később jött Beethoven Hegedűversenye, és sajnos elég hamar elkezdtem unatkozni.
Már megint a régi nóta: mitől művész a művész? Elég-e a virtuozitás, a világhír, a csodálatos tanárok és iskolák, a versenygyőzelmek, a gyönyörű hangú hangszer? Vagy kell még valami más is? És ha igen, akkor mi az, ami kell?

Letagadhatatlan tény – de miért is akarná bárki letagadni –, hogy Kállai Ernő hangszertechnikájába igen nehéz lenne belekötni. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy bármit el tud hegedülni, gyakorlatilag hibátlanul, bármilyen gyorsan, szinte teljesen tisztán. És ez nagyon tiszteletreméltó, sőt, csodálni való teljesítmény.

De valami mégis hiányzott Kállai Ernő hegedüléséből. Pontosan az hiányzott, amitől nem volna mindegy, hogy ő áll-e a színpadon, vagy egy másik, rendkívüli virtuozitással bíró kollégája. Amitől nem felcserélhető egyik művész a másikkal, vagy akár egy zenelejátszó gépezettel.
Az önálló gondolat hiányzott, az egyéni mondanivaló, a közlés képessége.
Hogy a művésznek legyen egy saját elképzelése arról, mit akar mondani az adott darabbal a közönségének, és ezt az elképzelést képes legyen közvetíteni is. Kállai Ernő nem akarta a közönséget gondolatokkal traktálni, a hallgatóságot különféle érzelmekkel zaklatni, egyszerűen csak megszólaltatta a kottában leírt hangokat. Igaz, azokat maradéktalanul.

De úgy gondolom, és talán ezzel nem vagyok egyedül, Beethoven Hegedűversenye – de a zene úgy általában véve is – ennél jóval többet rejt magában. A hangjegyek között megbújik egy másik, egy filozófiai réteg, ami sokkal izgalmasabb, mint pusztán a hangok egymás mellé helyezése egy megadott sorrendben, bármilyen virtuózan is teszi azt valaki.
És hát, sajnos, a ráadásként játszott Bach-szólótétel esetében ez a mondanivaló-hiány még erőteljesebben jelentkezett.
Mindezzel együtt azonban a siker nagy volt, az ifjú művész elégedetten távozhatott a színpadról.

A hegedűverseny eseménytelensége után minden reményem Stravinsky zseniális gátlástalanságában volt. És abban is erősen bíztam, hogy Vajda Gergely elég könyörtelen lesz a zenekarral ahhoz, hogy a Tavaszi áldozat megtegye a kellő hatást. És lényegében meg is tette. Bár azt nem állítom, hogy a karmester minden lehetőséget kiaknázott volna, de a tutti részek, a fortissimók, a lehengerlő rezes és ütős pillanatok nagyon hatásosan megszülettek. Némi hiányérzetem csak a lírai, kamarazene-szerű részeknél volt. Egy-egy szólót talán még érzékenyebben meg lehetett volna formálni, több érzékiséggel, bátrabb hangsúlyokkal, jóval izgalmasabban, játékosabban. De úgy érzem, a kisebb hiányosságok ellenére Stravinsky zenéjét kiváló előadásban hallhattuk. Profi zenekarral és rátermett karmesterrel.