Bajnokok ligája a MűPában

2015. 04. 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sibelius: Valse Triste, Op. 44
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Sibelius: II. D-dúr Szimfónia, op. 43

Philharmonia Orchestra
Vez: Valdimir Ashkenazy
Közreműködik: Julian Rachlin - hegedű

Csodálatos ez a zenekar.

Most elkezdhetném írni különféle jelzőkkel, hogy milyenek a vonósok, a fák, a rezek, de nem teszem. Ha módjukban áll, mindenképpen hallgassák meg őket élőben!

Julian Rachlin is fantasztikus hegedűs. Olyan gyorsan hegedül, hogy mire az én fülem felfogja egy futam első felét, addigra ő már a következőt fejezi be. Természetesen nem ettől jó hegedűs.

Rachlin beszél a hegedűjével.

A fiatalabb európai kultúrán nevelkedett előadóművészek játéka nagyon megváltozott az elmúlt évtizedekben. Ebben valószínűleg szerepet játszik az élet felgyorsult ritmusa, a neten elérhető virtuális világ tökéletessége, alakíthatósága, és persze szerepet játszanak a régizene kutatók eredményei is.

Rachlin egy igazi modern művész, aki pont úgy hegedül, ahogy azt ma elvárják az emberek. Precízen, kristálytisztán, izgalmasan.

Ráadásul élvezi, amit csinál.

Én is nagyon élveztem a játékát, a közönség pedig egyenesen imádta őt. Bele is tapsoltak a hegedűverseny első tétele utáni csöndbe, annyira tetszett nekik a játéka.

Ashkenazy is lenyűgöző.

Nem tanult karmesterként, hanem intuitív zenészként áll a pulpituson.

Még a frakkján végigfutó hullámokból is leolvasható, milyen hangzást szeretne.

Elvileg minden adott volt ahhoz, hogy a Csajkovszkij hegedűverseny a maga tökéletességében szólaljon meg.

A hegedűs és a zenekar szöges ellentétben álló elképzelése azonban felborította a várt menetrendet.

Rachlin mindegyik tételben gyorsabb tempót és változékonyabb, izgalmasabb zenei nyelvezetet játszott, mint a zenekar. Míg a Philharmonia Orchestra tagjai igyekeztek a leggyönyörűbb hangon elénekelni, megmutatni minden kis dallamfordulatot, addig a szólista a harmóniaváz lényeges pilléreit kiemelve villámgyorsan átsiklott a romantikus sallangokon.

Az első tétel volt a leghajmeresztőbb. Rachlin ide-oda forgott a színpadon, hol a hegedűknek, hol a brácsáknak, hol a fáknak magyarázta mozdulataival: Itt a tempó, gyertek már!!!

Lábával időnként határozott toppantásokkal mutatta a súlyok helyét.

Lendületes, rendkívül aktív, villódzó játéka azonban gyökeres ellentétben állt a zenekar álmodozó, bolyongó elképzelésével.

Ha Rachlin játszott, akkor minden sziporkázott, vibrált, ragyogott, a zenekari közjátékok pedig terebélyesek, parttalanul áradók, végtelenül lágyak voltak.

Az ember csak úgy kapkodta a fejét a kétféle értelmezés között.

Kicsit úgy éreztem magam, mint amikor leülök egy Barca-Real meccset nézni, és nem tudom eldönteni, hogy kinek szurkoljak.

Mert nagyon szeretem Messi 16-oson belüli finom kis cseleit, de azért az sem utolsó, amikor Ronaldo 25 méterről becsavar egy szabadrúgást.

Győztest semmiképp sem szeretnék hirdetni. Részint azért, mert mindkét értelmezést elképzelhetőnek tartom, részint pedig azért, mert az eltérések ellenére élvezetes volt az előadás.

A vonósok a megszokotthoz képest gyors tempóban nem tudták hozni azt a gyönyörű, tónusos hangot, amit a Sibeliusokban végig kaptunk tőlük. Egyébként Rachlin hangja is inkább vékony, nyilván ehhez is igazodtak a hegedűk, csellók. A fuvolistának viszont egy gyönyörű, nagyhangú valószínűleg aranyból készült fuvolája volt, amivel hangerőben rendre fölé ment a többieknek.

A fagottos ebben az instabil állapotban egyszer el is szúrta a belépést, de egy hang után észbe kapott, és kivárta a hátra lévő néhány taktust.

Szóval izgalmas volt.

Azt hiszem az együttes nagyon megkönnyebbült a második félidőben, ahol viszont minden profi volt. Tökéletes megfogalmazás, tökéletes arányok.

A Sibelius szimfónia első három tétele Richard Strauss parttalan, áradó zenéjére emlékeztetett.

Az utolsó tétel inkább Brahms szigorú szerkezetű szimfóniáihoz köthető.

A nézők áhitatos csendben hallgatták végig a szűk egy órás darabot.

A varázslat azonban sajnos véget ért.

A szűkmarkú karmester pedig már csak egy rövidke Szkrjabin mű erejéig adományozott nekünk együttese csodálatos hangjaiból, s aztán mehettünk tülekedni a mélygarázsba.