Bájital, lépcsőház, vasárnap délután

2004. szeptember 26.
Operaház - Királyi Lépcsőház
DONIZETTI: Szerelmi bájital

A lépcső kényelmetlen. Egy óra elteltével már nem is bánja annyira az ember, hogy Donizetti remeke jelentős húzásokkal került színre. Ez az az időpont, amikor egy 6-7 év körüli kislány a gyerekek szokásos őszinteségével felteszi a kérdést: mikor lesz vége? A kritika nem annyira a szereplőknek vagy az előadásnak szólt, inkább azt jelezte, hogy nem szerencsés 10 év alatti gyerekekkel megjelenni az egyébként matiné-előadásnak hirdetett produkción. Pedig voltak még kisebbek is, akik a cselekményt nem tudják követni, a szöveget nem értik, és ahhoz nem tud elég látványos lenni a rendezés, hogy lekösse őket. Viszont a szülőket teljesen leköti, hogy lefoglalják unatkozó csemetéiket.

Hogy gyerekes dolog lenne a lépcsőn üldögélni? Dehogy. Tévedés azt hinni, hogy csak a fiatalabb korosztály próbálkozik vele (vannak rendes székek is), látni nagypapát, nagymamát is a rendhagyó \"nézőtéren\". Egyedi hangulatot teremt, kiegészítve a terem egyedülálló akusztikájával, amely minden énekest kényeztet, és a legjobbat hozza ki belőlük. Minimál-díszlet, néhány érdekes jelmez és egy jó hangulatú előadás. Már nem is fáj annyira a derekam.

A Szerelmi bájital rövidített változata jó hetven perc lett, és elég ügyesen húzták meg, mert nem támad az embernek hiányérzete, a cselekményszövés folyamatos és logikus. A jelmezek közül figyelmet érdemel Belcore ruhája, aki hiú kakast próbál megjeleníteni, és ezt formázza a jelmeze is: papírcsákó piros tollal és ugyanilyen toll díszíti hátsóját is, miként egy valódi kakasnak. A papírcsákó különben minden katona egyenviselete, továbbá bájos ötlet a hátukon elhelyezett céltábla, mely talán a szomorú katonasorsra való célzás.

A mezőny legjobbja - vitán felül - Váradi Zita, aki nem csak egyszerűen jól énekli Adinát - az ő alakításán már látszik a rutin, ami csak a színpadon szerezhető meg. Ő már az Erkelben is énekelte a szerepet, nem véletlen hát a magabiztosság.
Kellemes meglepetés Ocsovay János Nemorinója, aki rátalált a figurára, és ezúttal igen meggyőző produkciót nyújtott.
Belcore szerepében Rezsnyák Róbert bizonyít ismét. Róla most már kijelenthetjük: szerződtetése egyértelműen nyereség az Operaház számára.
Rutinnak nincs híján Szilágyi Béla sem; Dulcamarája vokálisan halványabb (főleg az elején), játékban viszont korrekt.
Gianetta erősen meghúzott szerepét Kovács Erzsébet kapta, a kevesebb énekelnivaló helyett azonban jutott neki egy kis pantomim, illetve ő személyesítette meg a bájitalt is. Az utóbbi úgy valósult meg, hogy őt megcsókolva lehetett részesülni a csodaszerből.

A teremben zenekar már bajosan fért volna el, a zongorakíséretet Csányi Valéria látta el.
A rövid lélegzetű darab kellemes vasárnapi programnak bizonyult, talán megéri, hogy egyszer a lépcsőt válasszuk a karosszék helyett.