Báj és kellem, üresen - Olga Peretyatko áriaestje Budapesten

2019. február 26.
Művészetek Palotája

Olga Peretyatko (ének)
Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Michelangelo Mazza

Ami azt illeti, Budapest közönsége nem panaszkodhat mostanában: egymásnak adják a kilincset korunk dívái. Garanča épp csak elment, máris itt volt Peretyatko, és nemsokára jön Yoncheva is. Az ember azt gondolhatja (már aki emlékszik arra még), hogy visszatértek a 70-80-as évek, amikor hetente ünnepelhettünk valakit az akkori sztárok közül. Biztosíthatok mindenkit, hogy nem tértek vissza. Mert azok a sztárok is mások voltak, meg ezek a mostaniak is.

Akkoriban is előfordult persze, hogy egy vendégművész csalódást okozott. Vagy mert teljesen kiénekelt állapotban jutott el hozzánk (Gabriella Tucci például), vagy életének egy olyan pillanatában, amikor nem nyújthatta legjobb formáját (ilyen volt Montserrat Caballé esete). De például Tucci korábbi fellépéseivel már előtte igazolta hírnevét, és Caballé egész karrierje, Budapest előtti és utáni része is bizonyság arra, hogy meghívása nem volt indokolatlan. A mai kor sztárjait azonban többnyire csak reklámkampányaik és azok menedzserei igazolhatják.

Itt van például Olga Peretyatko. Énekelt ő az utóbbi években mindenütt, a youtube is tele van a felvételeivel, de közöttük valóban megkérdőjelezhetetlen teljesítményt egyet sem lehet találni. Egy olyat, amire azt mondja az ember, hogy „na, ez igen!” Egy kétségtelenül nagyon bájos, sőt olykor kifejezetten szép ifjú hölgyet lát az ember, vitatható énekes produkciókkal. Az internetnek köszönhetően egyenesben volt hallható két kiemelkedő jelentőségű fellépése a közelmúltban, a Lammermoori Lucia címszerepében: először a MET-ben, majd a bécsi Staatsoperben. Két valóban dermesztő élmény, amelyek közül a new york-i után normál esetben nem új szerződések megkötése lenne várható, hanem a már aláírtak haladéktalan felbontása. (A bécsi Opera igazgatójának helyében én azonnal leváltottam volna a szerepre való alkalmatlansága miatt.)

E két rádiós élmény után félve mentem el a Művészetek Palotájában tartott koncertre, kisebb katasztrófától tartva. Nos, a katasztrófa tulajdonképpen elmaradt, de sajnos az élmény is. Egy olyan élmény, amelyre a fentebb említett 70-es, 80-as években rendszeresen volt példa. Peretyatko budapesti fellépése is tartalmazta lényegében mindazokat a problémákat, amelyek a zenemegosztó oldalak felvételeire, és a két Luciára is jellemzők voltak, de sokkal kisebb mértékben, valószínűleg a koncert műsorszámainak szerencsésebb megválogatásának köszönhetően.

Szerencsésebb, de messze nem tökéletes. Mert ahhoz, hogy tökéletes legyen, Olga Peretyatkónak és háttérbázisának számot kellett volna vetni a realitásokkal, ami egy ilyen nagy karrier folyamatában már rettenetesen nehéz, sőt majdnem lehetetlen. Hiszen akkor ki kellene építeni egy új repertoárt, a valós hangi adottságra és képességekre szabva, sokkal kevésbé attraktívat, mint az, amelyet a közönség vár tőle; amely jól eladható és sok pénzért. Így viszont egy olyan repertoárral küzd állandóan, így ezen az estén is, amelyre több, egymástól eltérő szempontból és okból sem alkalmas.

Peretyatko hangja fiatalon állítólag alt volt, és csak a hangképzés következtében alakult koloratúrszopránná. Volt már ilyen a történelemben, Joan Sutherland például hasonló utat járt be. Ilyen esetben a legfelső regiszter mindig veszélyben lehet, mert nem született adottság, csak megfelelő énektechnikával kialakított, és csak azzal megtartható. Peretyatko egyrészt talán ezért, technikai fogyatékosságok miatt vesztette el mára ezt a felső regisztert: hangja csak a háromvonalas C-ig biztos, a Lucia ária végén a D tulajdonképpen kisebb gikszerre, a második ráadásként adott Linda-cavatina végén még a C is halványra és rövidre sikeredett. Másrészt, és ez a választott koloratúra fachban nem kevésbé végzetes fogyatékosság, a hang teljesen elvesztette korábbi mozgékonyságát. Minden lassú és nehézkes előadásában, és pont ott a leginkább, ahol a legjobban kellene szárnyalnia és csillognia.

Mivel azonban egy koloratúrszopránnak koloratúrákat énekelni KELL, díszítésekkel, futamokkal és trillákkal, mert a közönség ezt elvárja, Peretyatko és zenei felkészítői kitaláltak neki egy érdekes módszert, amellyel a pálya legvégén járó Sutherland is élt. (Csak ő akkor úgy kb. harminc évvel már idősebb volt, mint a mostani primadonna.) A díszítéseket középregiszterben csinálja, csúcshangok nélkül, a dallamtól teljesen elrugaszkodva variál, a trillákat, amelyeknek a legfelső pozícióban, maszkban kellene csillogni-villogni, ő „lenyeli”: torokban képzi, elvesztve a fényt és a volument.

A fenti, kifejezetten hangi problémáknál nem kisebb, de a színpadi szerepek megformálásakor különösen, sőt: még itt, a koncertpódiumon is azzal azonos jelentőségű, a személyiség súlyának hiánya. Peretyatko az első részben négy olyan áriát választott, amelyek közül csak a Lucia volt az, amelyik inkább a hangi hiányosságoknak esett áldozatul. A másik három: Donna Anna, Norma és Boleyn Anna vokális megformálásához hiányzott a hangi, és az abban megnyilvánuló egyéniség nagyságrendje. Egy közepes volumenű, unalmasan és színtelenül formáló lírai szoprán hangon ezek a figurák egyszerűen nem jelennek és nem szólalnak meg. Ráadásul Peretyatko egész habitusa, megjelenése, viselkedése, még a pódiumon való járása is nélkülözi azt a fenséget és eleganciát, amely ezekhez a szerepekhez elengedhetetlenül szükséges. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt egy szobalány próbálja magára ölteni az úrnő báli ruháját, de sehogy sem sikerül neki. Nem passzol a méret.

A második rész ária választásai sokkal jobbnak bizonyultak, mert nem tették próbára a legfelső regisztert. A koloratúrás részek továbbra is nehézkesek maradtak azonban, a folyamatos indokolatlan tempólassítások miatt is. Talán a koncert legsikerültebb két száma volt A szicíliai vecsernye Bolerója és Luisa Miller áriája, de hozzá kell tennem: csak és kizárólag Olga Peretyatko más áriákban nyújtott teljesítményéhez képest. Mert ugyanezeket az áriákat, ha kifogástalan és lelkesítő előadásban szeretné valaki hallani, másnál kell keresnie.

Az esten az Operaház zenekara közreműködött, megfelelő színvonalon, egy-egy számban valóban a maga legjobbját mutatva. Gyönyörű volt Massenet Thais Meditációja, Kállai Ernő nagyszerű hegedűszólójával. Kiemelném még a Végzet hatalma nyitányát, de ezen semmi csodálkozni való nincs, a zenekar úgy tudja, hogy bárki vezényletével, álmából felébresztve is eljátssza. Tetszett a lendületes és szellemes Sevillai-nyitány is — nyilván az olasz karmester, Michelangelo Mazza ezekben a zenékben érzi magát leginkább otthon. A zenekari mélypont egy unalmas és fantáziátlan Figaro házassága-nyitány volt, rögtön a koncert elején. Ezt írhatjuk persze annak számlájára, hogy a zenekarnak is be kellett még melegíteni, de én nem tenném. Gyanítom, hogy a hiba itt a karmester zenei affinitásában van. Sajnos nem először fordul elő, hogy egyébként jó olasz operakarmesterek nem tudnak mit kezdeni Mozarttal. Bécsben Gruberova búcsúkoncertjén Marco Armiliaton, egy nagyságrendekkel jobb dirigensen is kifogott a nagy Wolfgang Amadeus. Ahogy ezúttal is történt.

© Posztós János, Müpa