Bach fuvolára, orgonára; improvizáció Bachra (Pálhegyi, Fassang)

2006. november 19.
Kékgolyó utcai Evangélikus Templom

Pálhegyi Máté - fuvola
Fassang László - orgona

BACH: Esz-dúr szonáta, BWV 1031
Improvizáció
BACH: h-moll szonáta, BWV 1030
Improvizáció
BACH: A-dúr szonáta, BWV 1032

Új építmény a templom, és új benne az orgona is, noha régi építési elvek alapján, mechanikus szerkezettel készült. Az emeleti karzaton van, a padsorokban ülők háta mögött, sőt van egy kis oldalhajó, onnan szinte egyáltalán nem látszik. Volt ezért egy kis vetítővászon, ezen láthattuk, mi történik fent.

Mert hallani jól lehetett, az akusztikával nem volt gond. Az orgona kitűnő hangszer, gyönyörű hangszínű regiszterekkel, pontosan ki lehetett keverni azokat a színeket, amelyek jól illettek a fuvolához. És hangerejével sem kerekedett a sok-sok síp az egyetlen fölibé. Látható-hallható volt, azért Fassang pedálozik, használja a redőnyművet kicsit. És a hangerőviszonyok azért is rendben voltak, mert Pálhegyi, bár barokk fuvolán is tudta volna a műsort prezentálni, most modern hangszeren játszott.

Viszont barokkosan frazeálva, kevés vibrátóval játszott, és fuvolája semmiképpen nem keltette egy árva kis hangszerecske képzetét a nagy testvér (mit testvér: a királynő) mellett. A kor kamarazenéje pedig gyakran szólalt meg nemcsak csembalóval, hanem orgonakísérettel is - igaz, ezek kis, hordozható instrumentumok voltak. Talán ez a három obligát (megírt) kíséretű mű valóban csembalót kíván, de meg kell mondani, így sem hangzott rosszul, hiszen egyenrangú szólamokról van itt szó, nem egyszerűen alárendelt kíséretet kell biztosítania a billentyűs hangszernek, bármi is legyen az. Fassangnak kísérő-kamarapartnerként orgonájával ezekben a művekben tehát az egyszerű continuózásnál összetettebb, nagyobb feladata volt. Természetesen kiválóan működött együtt fuvolista partnerével, nem kívánt élni erőfölényével sem.

Az Esz-dúr szonátát már törölték az eredeti Bach-művek sorából, de bizonyosan valamelyik Bach fiú műve, és különösen népszerűvé teszi leginkább zongoraátiratban ismert középső lassú tétele, a gyönyörű Siciliano, amely - mint ahogy az egész mű végső formája mindenképp - határozottan magán viseli Bach keze nyomát. A darab erőteljes, szép fuvolahangon szólalt meg, a lassú tétel is megmaradt egyszerű barokk, bár eléggé stilizált tánctételnek, minden különösebb túlértelmezés nélkül. Az orgonista kisebb melléütései zavarták a képet itt-ott, és ez a későbbiekről is elmondható.

Az improvizáció súrlódó disszonanciákkal kezdődött az orgonán, később a fuvola is csatlakozott, majd a hét-nyolc perces - tulajdonképpen kortárszenei - darabban a vége felé felismerhetővé váltak a szonáta dallamai. A templomot teljesen megtöltő közönség ugyanolyan jól fogadta a produkciót, mint magát a szonátát, úgy látszik nem mindegy, hogyan tálalják a modern műveket.

A h-moll az egyik legnagyobb szabású obligát kíséretes Bach-szonáta. Orgonával való előadásakor a szóló- és a kísérőhangszer azonos zenei anyagú szólamai különösen jól illeszkednek egymáshoz. A harmadik tétel különben kettő, a fúgát attaca követi a szinkópált gigue jellegű negyedik tétel. A komoly előadói erényeket, virtuóz egyéni- és összjátékot követelő művet jó tempókkal, értő előadásban hallhattuk, a nagy hangszer sem tette nehézkessé a sok kisebb-nagyobb fürge futammal teli művet.

A második - az előzőhöz hasonló hosszúságú - improvizáció most más felépítést követett, rögtön a harmadik tétel fúgatémájára kezdték a rögtönzést a művészek, ezúttal jazzesebb felhangokkal.

Az A-dúr szonáta első tétele csonkán maradt fenn, mai kiegészítéssel szokás játszani. Harmadik tétele igazán megkapó zene, jó koncertzáró anyag, ennek megfelelő lendületes, életteli felfogásban hangzott el, megérdemelt sikert aratva. Nyilvánvaló volt, hogy erre ráadásnak kellett következnie, amely csakis improvizáció lehetett - ha most rövidebb is, mint az eddigiek.