Az utolsó primadonna – Kolonits Klára estje az Eiffel Műhelyházban

2024. február 10.
Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós Terem

Príma Donnák – Kolonits Klára

Részletek Bellini: Norma, Donizetti: Stuart Mária, Massenet: Werther és Manon, Verdi: Don Carlos, A trubadúr, Aida és Az álarcosbál, Charpentier: Louise c. operákból, valamint Szkrjabin: Prelűdök (op.11) c. művéből

km. Kolonits Klára, Brickner Szabolcs, Kálmándy Mihály – ének
Szennai Kálmán – zongora

Az Operaház szervezésében az Eiffel Műhelyházban a Príma Donnák sorozatban február 3-án és 10-én Kolonits Klára kapott lehetőséget önálló zongorás áriaest megtartására.

Aki Kolonits lassan három évtizede kanyargó operaszínpadi pályafutását végigkövette, láthatta, hogy a Művésznő az ilyen lehetőségeket nem egyszerűen kipipálja, hanem ezekből a helyzetekből mindig építkezik. Kevés igazán tudatos szopránénekesnő működött hazánkban az elmúlt három évtizedben, Kolonits közülük is kiemelkedik. Sosem volt az az előadó, aki otthon üldögélve várja a felkéréseket, s hogy mások kitalálják, mi való neki, de ezt nem is tehette meg. Maradt, hogy folyamatosan elébe megy a lehetőségeknek.

Ez most is pontosan így történt. De mielőtt a február 10-i előadás részleteire rátérnék, hogy jól értsük a folyamatokat, fussunk át ebből a szempontból ezen a három évtizeden!

Kolonits kerülő úton jutott az operaszínpadra mivel előbb karvezetés szakon kezdett, majd a Tanárképző Főiskola ének szakán diplomázott (Szinte napra pontosan kilenc éve megjelent interjúnk a témában itt olvasható: A hangom magántulajdon - interjú Kolonits Klárával). Mivel a pályakezdés egybevágott az Operaház klasszikus társulati szisztémájának folyamatos szétzüllesztésével, hősnőnk különböző úton-módon próbált színpadra kerülni. Vidék-operett-külföld-versenyek-koncertek-próbaéneklések különös és izgalmas hullámvasutazása indult el. Ennek végén – egy szűk évtizeddel később – jutott el az Andrássy út operastúdiójába és még másfél év telt el a színpadig. 2003-at írtak ekkor és még javában tartott (egészen 2010-ig) az „útkeresés”.

Mert a szoprán fachban az Operaházban a sok eszkimó és kevés fóka állapot azt jelentette mindig, hogy minden feladatra tízen ugrottak volna rá, s ezen szituációkban olykor a művészeti képesség csak másodlagosnak minősült. (De legyünk jóindulatúak: ez egy szubjektív műfaj.)

Kolonits keresgélése tehát nem hagyott alább az Operaházban sem, hiszen sosem lett társulati tag, hanem (csak) szerepszerződéses művész. Ami azt jelenti, ha van felkérés, van munka, ha nincs, akkor nincs. Maradt számára az örömteli, ám kínkeserves munka és a kutatás, hol nyílik egy ajtó, ahova lábát betehetné. A bel canto útra 2010-ben talált rá, de előtte végigjárta a Kékszakállú Juditjától az Éj királynőjéig a szinte teljes repertoárt Mozarttól Wagnerig, a kortársakat sem hanyagolva. Fontos tulajdonsága Kolonitsnak, hogy egy szereppel sosincs készen, azt előadásról előadásra csiszolgatja, nincs két egyforma alakítás még azonos napon sem (mert ilyen is előfordult).

Hogy ez a szédületes kacskaringózás nem vezetett hangi traumákhoz (mint annyi más énekesnél), annak csak egy magyarázata lehetséges: Kolonits folyamatosan fejleszti önmagát és énektechnikáját, megtalálhatta az ideális hangadást. Előadásaira hihetetlen szívóssággal készül.

Mást elcsüggeszt, ha nem jut megfelelő feladathoz, Őt ez újabb kihívásokra, újabb megmérettetésekre sarkallja. Akadályokat épít magának, s ha megugorja, gyorsan megmagasítja. Csak egy példa az elmúlt évekből. A pandémia ideje alatt énekeseink ki-ki vérmérséklete szerint gyászolta elmaradt előadásait és várta a vész elmúltát. Ezalatt Ő estéről estére felküldött a szép lassan félezer fősre duzzadt online rajongótábornak egy újabb dalt a közösségi oldalán, tartva a reményt, hogy véget ér egyszer ez a szörnyűség. Nem engedélyezett maga számára egy pillanatnyi leeresztést sem, egyetlen napot sem hagyott ki. Amikor kényszerűen lecsökkentek az operaházi felkérések, megint jött vidék, jött külföld, jöttek a hangfelvételek. És jött az újabb útkeresés.

Ha tegnap bárkiben még felmerült a kérdés, hogy mi jöhet Éj királynője, Violetta, Melinda, Lucia, Norma (a sor tetszőlegesen folytatható) mellé/után, a választ ezen a két koncerten magabiztosan kaphatta meg. Kolonits fölényes bemutatót tartott, melybe a saját addigi útkereséseit is belekomponálta.

Mert elkezdődött és befejeződött a jelenben, Norma kavatinájával, Stuart Mária áriájával, egy fantasztikus kettőssel Massenet Manonjából, illetve a végén Louise áriájával Gustave Charpentier operájából. Az olasz, illetve francia bel canto a hangján emblematikusan szól lassan másfél évtizede. Jellemzői a kifejező dallamvezetés, a nagy levegők és a légies hangadás. Hihetetlenül érzi a bel canto formálás szavakkal nehezen leírható sajátosságait, a dallam levegőzését. Sokat elárult, hogy a Manonban a szenvedély olyan fokon izzott, hogy Puccini is megirigyelte volna. Más ennyi alapján boldogan ülne a babérjain, 2016-ban még Kolonits is egész estés bel canto estekben gondolkodott. Azóta meghódította a repertoár fontos szerepeit, így most már az újabb utak felmutatása lett a feladat.

Három izgalmas Verdi-részlet jelent meg a műsorban. Ezek közül Simon Boccanegra Améliája már nem álom, hiszen másfél éve Franciaországban remek előadásokon és partnerekkel kelthette életre. A trubadúr Leonórája viszont nagy újdonság. Mindkét szólam magvasabb középhangokat és könnyed, de erőteljesebb felső regisztert igényel. Ezen az estén a tervezett Boccanegra-duett nem szólalt meg (okokról később).

A trubadúr IV. felvonásbeli nagyáriája („Timor di me… D’amor sull’ali”) hatalmas dallamívekkel, eszményi pianókkal szólalt meg. Mennyei nyugalmat árasztva sugározta a hősnő szerelme iránti érzéseit. Az ezt követő, szintén elhangzó kettősben Leonóra felveszi a harcot Luna gróffal. Kolonits kifejezetten súlyos hangot ütött meg, kért, fenyegetőzött, könyörgött és amikor egyik sem sikerült, oda dobta magát. Ezt a váltást már igazi drámai hősnőként, súlyos akcentusokkal tette egyértelművé. Persze, ismertük ezt az arcát, ha máshonnan nem, a Normából. De ez mégis csak egy emberöltővel későbbi dalmű. Verdi fogalmazása sokkal egyértelműbb, mert ennyit haladt a világ a Norma óta. A trubadúr Leonórája a szerep alatt hatalmas utat jár be, a fiatal lánytól az életet magától eldobó érett asszonyig. Mi most a végét kaptuk, de jó lenne az egész folyamatot Kolonitssal megismerni!

A trubadúrtól újabb ugrás az Aida, Verdi szűk két évtizeddel későbbi remeke. Kolonits nem aprózza, mindjárt a rettegett Nílusparti áriával („Qui Radamès verrà!”) mutatkozik be. Ebben az áriában már vaskos drámai hang szól. Itt tapasztalhatjuk, milyen hangi fejlődésen ment keresztül. Várnai Péter szép meglátása, hogy Aida-dallamoknak a magasba törő jellemzője a hősnő legfőbb karakterábrázolása. Kolonits előadásmódja ezért kiemelten szuggesztív. A súlyos és kifejező középhangok homogén színben izzanak fel, s ez a homogén izzás az ária érzelmi (és dinamikai) csúcspontjáig, egy kupolaszerűen felépített C-ig feszül. Közben persze élet és halál, haza vagy szerelem kérdéseit járja körül. A dráma ott vibrál a hangok között. (S mindjárt értettük a Manon-részlet szenvedélyeségét is.) Elsőre határozottan ígéretes megfogalmazása ennek a különös erővel bíró szerepnek.

Az esten Kolonits Klára két vendéget hívott. A Manon-kettősben Des Grieux szólamát Brickner Szabolcs énekelte izgalmasan, a szólam drámai részeit hatásosan kidomborítva. Ez jól párosult Kolonits csábító-elbűvölő Manonjához. Megelőzően Brickner a Wertherből a híres Ossian-áriát adta elő, érthetetlen feszültséggel, kicsit görcsösen.

A 3-i előadáson a baritonpartner a nagyszerű Alexandru Agache volt, aki sajnos 10-re megbetegedett. Kálmándy Mihály lovagiasan vállalta a beugrást, viszont a Boccanegra-duett így elmaradt. Kálmándy két remekül sikerült Verdi áriával (Posa és René) tette le névjegyét, majd a nagyszabású Luna-Leonóra duettben minden szempontból szikrázóan izgalmas összecsapás részese tudott lenni.

A nagyszabású és hatásos operagálát Szennai Kálmán kísérte zongorán, az elhangzott művek finomságait felmutatva. Két részletben Szkrjabin op. 11-es Prelüdjei közül válogatva, mintegy ellenpontozva az énekhangokat, segítette az elmélyülést.

S amikor azt gondoltuk, hogy már mindent megmutatott Kolonits ezen az estén és már csak az ünneplés maradt hátra, akkor jött a slusszpoén. Rájöhettünk, hogy abban a bizonyos tarsolyban még mindig van bőven válogatnivaló. Ugyanis érkezett a ráadás, Dinyés Dániel bel canto operaparódiája Az elkésett operarajongó áriája. Akik szorgalmasan látogatják Dinyés és Göttinger Pál Operabeavatóját (melynek hősnőnk oszlopos tagja), azok pontosan tudják, hogy Kolonits milyen szarkasztikus humorral és öniróniával rendelkezik, amit ebben a remek stílusparódiában fenomenálisan tudott felcsillantani. Ha az énekesnő pályáján végigtekintünk, igazi vígoperát az 1997-es debreceni Falstaff óta alig találunk. Milyen kár!

Van még egy tanulság az estéből: Kolonits Klára hosszú (és a jelek szerint még mindig tartó) útkeresése közben a határozott, kitartóan makacs kislányból szinte észrevétlen vált primadonnává. Nem olyan ókovácsi értelemben vett első hölgy, akit mára csak egykori dicsfénye, a sztárallűrök és a marketing a maga kétes eszközeivel tart életben. Olyan, aki verejtékesen megdolgozott ezért titulusért, olykor századmilliméterekkel, de mégis kitartóan haladva előre ezen a rögös pályán. De ment és megy, mert hajtotta és mint látjuk, most is hajtja valami: minél többet, minél szebbet megmutatni. És szerencsére egyre többen veszik ezt észre, ma már üzletpolitikai szempontból is megéri Kolonits Klárát meghívni, mert lelkes közönségtábora is követni fogja.

Ilyen értelemben Kolonits Klára a műfaj utolsó primadonnája!

©Fotó: Nagy Attila