Az új régizene-játék (Gardiner a MűPában)
2008. március 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Angol Barokk Szólisták
Monteverdi Kórus
Mark Padmore (Evangelista)
Dietrich Henschel (Jézus)
Vez.: Sir John Eliot Gardiner
BACH: János–passió
Ha ez még nem is a Kánaán, érdemes emlékeztetni rá az olvasót: tavaly, húsvét előtt Herreweghe vezényelt János-passiót, adventkor Harnoncourt bűvölt el minket az időszaknak megfelelő Bach-kantátákkal, két hete pedig Koopman adott elő két nagyszerű Telemann-művet a MűPában. Az élvonal (mit élvonal, a régizenélés legnagyobb gurui) fordultak tehát meg itt egy év alatt, és ezek a koncertélmények sokat segítettek abban, hogy felmérjük, hol áll a régizene-játszás ma a világban, mit tettek, tesznek hozzá a legnagyobb nevek a barokk művek interpretációtörténetéhez.
Mert a régizene-játék is változik. Annakidején, a hőskorban az egyik, gyakran hangoztatott vád az volt e felfogás ellen, hogy jönnek az autentikusok, az „igazak”, akik megmondják, hogyan kell ezeket a műveket játszani, ami majd valami kőbe vésett kánon lesz, jaj annak, aki ettől eltér. Valóban voltak olyan teoretikusok, előadók, akik az előadás bizonyos részletkérdéseiben finoman szólva is hajlíthatatlan álláspontot képviseltek, de mára az is nyilvánvaló, két régizenei karmester – ha igazi egyéniség – felfogása egy nagy műről jóval sarkosabb ellentéteket mutathat, mint régebben két – bármilyen nagy – zenészé. Pontosan azért, mert tudják, mik a szabályok, min lehet és miért átlépni, mit kell meghaladni.
És azt tudják, mit nem tudnak, de talán ez nem is érdekes: a lényeg, ami a művek születésekor is a legfontosabb volt a zeneszerzők számára: hatni a közönségre. Az ájult tisztelet – ami azért nem akadályozta meg a művek csonkítását – mára eltűnt a Bach-passiók megközelítési aspektusai közül, az előadók igyekeznek minél élőbb, a közönségre nem a hírével-nevével, hanem az ott és akkor megszólaló hangzó mivoltukkal ható műveket felmutatni az egyébként nem feltétlenül szakrális terekben. Tehát ma egy Bach-passiót a koncertteremben vezénylő karmester számára még a legfontosabb régizene-játszási szabályok is csak alapként szolgálhatnak, azoknál sokkal több mindent kell figyelembe vennie.
Mindez pontosan érződött Gardiner vezénylésén is a János-passió húsvétvasárnap esti – tehát kissé megkésett – előadásán. Már rögtön az indítás: forrongó világba, a vonósok szakadatlan forgó-díszítés meneteibe vágtak bele a kórus fortissimo „Urunk, urunk…” felkiáltásai, megadva a drámai felütést a következő mintegy két órának. Gardiner sokkal gazdagabb dinamikát, szinte romantikus hevületű megszólaltatást diktált, mint amit a barokkos előadásmódtól megszoktunk.
A mű szünet nélkül hangzott el, ami kissé túlzásnak tűnt (a maga idején is prédikáció választotta szét a két részt). Van annyi szintetizáló képesség a fejünkben, hogy kiiktathassuk a szünetet, ha egyébként létrejön a drámai folyamat. (És nem volt kellemes azt az egy-két távozót akaratlanul is figyelni, akik valamiért nem bírtak tovább a helyükön maradni.)
Egyébként ezt, hogy a közönséget kissé nehéz felfogásúnak nézi, felrovom azért Gardinernek. Mintha sok mindent csak akkor értenénk, ha dupla hangerővel, dupla dinamikával, dupla tempóval előadva mondják el nekünk. Bach zeneszerzői (formai, dallami, harmonizálási, hangszerelési) eszközei végtelenül gazdagok, ennek ellenére az előadási eszközök túl sokszor szűkültek le a majdnem fülsértő fortissimóra vagy szinte karikírozottnak tűnő hangsúlyozásokra. Amelyek önmagukban ugyan hatásosak voltak, csak ahhoz a drámához, amit egy ilyen szakrális mű hallgatásakor belsőleg is át kell élnünk, bizony gyakran külsődleges, elidegenítő megoldásként hatottak. Különösen igaz volt ez a korálok esetében, amelyek úgy szólaltak meg, mintha a történet menetébe dramaturgiailag is illeszkedő kórustételek lennének, szerepük azonban inkább a mű spirituális jellegét erősíti, illetve zenei-drámai jelentőségük van. (A János-passió nem fogható fel egyszerűen templomban, jelmezek, díszletek nélkül előadandó vallási témájú operaként).
De megragadó volt mindez, valóban, és tegyük azért hozzá, a karmester következetesen végigvitte a darab egészén ezt a felfogást, de ami a legfőbb, az előadók szinte kivétel nélkül meg tudtak felelni azoknak a követelményeknek, amelyeket ez a túlfeszített, egzaltált előadásmód támasztott velük szemben. Ebből a szempontból nézve leginkább a kórus dicsérendő, amely a már említett, csúnyaságig fajuló fortissimo hangzástól kezdve a hirtelen dinamikaváltásokon keresztül képes volt elérkezni a legpuhább pianóba.
A zenekar természetesen kiváló volt. Itt is, mint Harnoncourtnál, kiemelendő a csellista, aki a viola da gambán is remekelt, de a viola d’amorésok, fuvolások is dicsérendők.
Mark Padmore eszményi Evangélista volt, és jó, hogy az „Erwege,...” kezdetű áriát is ő énekelte, így a változó színvonalú szólóénekes megszólalások között legalább egy vitán felül tökéleteset is hallhattunk. Mert - a Jézus szerepét éneklő basszistán kívül - több „profi” szólista nem szerepelt. A többi kisebb-nagyobb szerepre a kórus tagjai lettek kijelölve, akik nem mindig látták el kielégítő eredménnyel feladatukat. Vonatkozik ez leginkább az alt áriákat előadó kontratenoristára. Ő alapvető hangképzési – és ebből következőleg intonációs – zavarokkal küzdött, ez különösen az „Es ist vollbracht...” áriában volt zavaró, így a mű egyik legihletettebb részét az előadás kínos pillanataivá változtatta. Nagyon jó volt viszont a szoprán szólamból előlépett hölgy, aki első részben még csak szép „kisfiús” hangjával tűnt fel, ahogy azonban a „Zerfließe, mein Herze,...” áriát énekelte, az (Padmore már említett megszólalásai mellett) az este legemlékezetesebb vokális szólóteljesítménye lett.
A Jézust éneklő Henschel erőteljes hanggal és valódi mélybasszussal bírt, természetes eszközökkel tudta megszólaltatni szólamát. A többi kórustag-szólista, ha nem is volt különösen kiemelkedő, a kontratenoristáéhoz hasonló defekttel nem fogta vissza az előadás menetét.
Az elgondolás kisebb-nagyobb ellentmondásaival nem megbékélve ugyan, de főleg a technikai kivitelezés szinte tökéletes mivoltát tekintve elmondható, a János-passió olyan előadásában lehetett részünk, mely emlékezetes marad, és tovább rombolja azt a nálunk még mindig túl sokakban élő képet, miszerint az autentikus előadás néhány beavatottnak szóló, fölösleges tudálékoskodás volna. Talán ezért is esett, paradox módon, túlzásokba Gardiner. De azért jó, hogy itt volt.
