Az Ősrobbanás - Monteverdi L\'Orfeoja a Fesztivál Színház nyitóelőadásán

2005. március 16.
Fesztivál Színház
MONTEVERDI: L\'Orfeo (Favola in musica 1607)

La Musica: Zádori Mária
Orfeo: Timothy Bentch
Fiú: Szabó Csongor
Euridice: Érsek Nóra
Lány: Ékes Georgina
Pastore I, Apollo: Meggyesi Zoltán
Pastore II, Eco: Kutik Rezső
Nimfa: Kovács Ágnes
La Messaggiera: Németh Judit
Speranza: Nagyváti Zsolt
Caronte: Kovács István
Proserpina: Kiss Noémi
Plutone: Hámori Szabolcs
PR-Evolution Dance Company
Koreográfia: Kun Attila
Orfeo Zenekar
Purcell Kórus
Vez.: Vashegyi György
Jelmez: Andrea T. Haelmann
Díszlet: F. Kovács Attila
Rendezte: Káel Csaba

Két nappal a joggal agyonreklámozott nagy hangversenyteremé után jóval csendesebben, de megtartották a nyitóelőadást a maga nemében szintén páratlan Fesztivál Színházban. A 120 éves Operaházén kívül, nem is tudom, van-e még olyan színházterem Magyarországon, amely színpadának és nézőterének tervezésénél zeneakusztikai szempontok játszották a fő szerepet, és ezen a színvonalon. Most van, és - leszámítva a különféle technikai eszközök (reflektorhűtők?, stb.) alapzaját - jónak tűnik a 452 betérő, beférő néző számára.

A kisebbik műsorlap szerint természetes választás egy új zenés színház indításához az Orfeo, hiszen majd négyszáz éve ezzel a művel indult el hódító útjára az opera műfaja. És hogyan! Joggal lehet ezt az indulást nem is üstökösszerűnek, de Ősrobbanásnak tekinteni. Még ha voltak is zenetörténeti elődei, a dráma, a szöveg, ahogy itt zenébe foglalva megszólalt, mindent meghatározóan lökte szét az operai alapelemeket abba a térbe, amit megjelenésével teremtett. Egy sajátos kis bébi-világegyetemet, amelynek megvannak a maga lakói, a kakasülő leghátsó helyén kuksoló nézőtől a zeneszerzőn, a sztár tenoristán át a díszletmunkásokig.

Akik most egy nagy, F. Kovács Attila által kigondolt félgömböt függesztettek fel a színpad fölé, amely magának a drámának a világát jelképezte. Leereszkedett, felnyílott, mint egy zsebóra (drámai idő van!), és kitárult az égbolt arany kupolája, alatta a lapos, kerek a föld, nagy zöld fűszálak nőnek rajta. A félgömb aljáról láncok lógtak, szintén félgömböt formázva, sötéten - ez az alvilág, ahova egy téglalap, sírgödör formájú nyílás vezet a zöldellő trákiai mezőről.

És megjelent a Musica, Zádori Mária személyében, és előadta a maga prológját a zene hatalmáról. Természetesen mindazzal az énektudással, stílusbiztonsággal és kifejezési eszközökkel felvértezve, amit már hallottunk tőle, és tudunk róla. Most még kis színészi játékkal is fokozta a hatást, és így feladta a leckét a továbbiakra nézve.

Az első rész elején még tényleg egy régebbi stílusú pásztorjáték szólal meg, amelynek központi zenei elemei a pásztorok által énekelt örvendező számok. Amelyeket itt a Purcell Kórus szólaltatott meg - egészen szó szerint - eddig hallatlan színvonalon, folytatva az erős kezdést, olyan hangzási egységben, zeneileg is egy akaratnak bizonyulva, amilyet eddig kórustól nem hallottam. Itt kitűnt a Nimfa szerepét éneklő Kovács Ágnes és két szólista pásztor: Meggyesi Zoltán - aki a végén mint Apolló is megjelent -, és Kutik Rezső, akik kisebb szerepeikben a továbbiakban is kiválóan teljesítve magas szinten tartották az előadás stílusságát, zenei erejét. Hát, ahol ilyen tagokból áll egy kórus…

Ekkor még Orfeo is örvendezik. Amikor megjelenik, vele tart spirituális alteregója is. A rendezői koncepció szerint ugyanis a Zene múzsájának segítségével egy mai pár is részese lesz az ókori játéknak, miközben fokozatosan bevonódnak a történetbe, egyre inkább eggyé válnak a régi szerelmespárral, ami vissza is hat a mára tanulságként: a boldogtalan pár lelke itt bolyong közöttünk, és keresi az alkalmat, hogy újjászülessen ifjú szerelmesekben.

Ezt a műsorlapokból olvashatjuk ki, a színpadon annyit láthatunk, hogy miközben Orfeo és Euridice énekel, egy leginkább a hatvanas évekre emlékeztető (fehér ing, szövetnadrág, tüll ruha fodrokkal), tehát nem túl dekoratív öltözetű, kinézetű táncospár eljátssza, amiről az ének szól. Például, amikor Orfeo arról dalol, hogy Euridice igent mondott, a pár táncos-pantomimes mozdulatokkal elindul egymás felé, és ők átölelik egymást. Vagy, amikor Orfeo, Euridice halálhírét véve egyik csodálatos lamentójába kezd, alteregója összeesik, és a dalnok őt - mintegy piétára emlékeztető módon - magához ölelve énekel. És a végén, amikor minden elveszett, mert hátrafordult, támogatnia kell a magába zuhant alteregóját is, vagy az húzza - szó szerint - maga után őt. Hát nem elég nekik a maguk baja? Vagyis a másod-Orfeo leginkább azt mutatja, mi történik a hőssel, amit Monteverdi hihetetlenül szuggesztív muzsikája amúgy is elmond. Megemlítendő még a hosszú aranyfátyol, amely minduntalan feltűnik, kétszer maga a Musica hozza be a színre, mintegy a történet fonalát jelképezendő, amelyet a Prológban elmondottak szerint ő sző.

A kezdetkor magadott magas kívánalmak tovább vitelét az Orfeo szerepét játszó-éneklő Timothy Bentch-től is megkapjuk. Nagyon nagy szerep ez. És nem lehet bejáratott operai manírokkal közeledni feléje. Mert bőven kíván nem mindennapi énekesi képességeket. Milyen felkészültség kell a stílusos tremoló díszítések, és a többi hasonló kivitelezéséhez? Milyen árnyalási képesség kell a lamentók kifejezésteli végig viteléhez? Milyen visszafogott, szinte elhaló hang a feszültség fenntartásához? Vagy amikor a lélek nem tűrés által akar nemesb lenni, lázad sorsa ellen, és hirtelen kitör, az ének erőteljesebbé válik, de nem lehet túl erőltetett. Az alap Monteverdi zenéje, amely olyan magaslatokra emeli a lélek, és egy bizonyos lelkiállapot ábrázolását, hogy az mindmáig ható erővel bír. Egy szál énekhang, basszussal (csellóval) és némi lant-, vagy csembalópengetéssel, és hirtelen a rettegő, fájdalmas lélek teljes valójában feltárulkozik a zenében és a színpadon.

Sajnos, Orfeo ruházata tragikus szerepéhez nem igazán illő, helyesebben nem tudni, mire akar utalni az inkább Papagenóhoz illő felsőrész, decens, szürke szövetnadrággal párosítva.

Kicsit izgultam Bentch utóbbi időkben mutatott indiszponált szerepléseit hallgatva. De most sikerült mindvégig olyan hibátlanul, magasrendűen megvalósítania a szerep kívánalmait, hogy azt lehet mondani, mérföldkő pályáján e szerep, és a magyar operajátszás történetében is kivételesen fontos pillanatokat hozott éneklése, alakítása. Elhelyezte Monteverdit megérdemelt pozíciójába az operaszínpadon. (Végül is nem egyszerű vendégművész ő. Ld. a Momus interjúját vele.)

Nem véletlenül csak Orfeo Monteverdi operájának címe, Euridicének csak két rövid strófányi énekelni való jutott az elején és a végén, amit Érsek Nórától hallottunk, megbízható színvonalon.

Feltétlenül megemlítendő az első felvonásban Németh Judit Messaggierája. Súlyos, nagy altjával élezte ki azt a drámai fordulópontot, amit megjelenésével a történetben jelez, Euridice halálát. Ezért a többiekénél jóval nagyobb volumenű hangja még helyénvalónak is tűnt. Hatásos volt, hogy amikor a tragédia elbeszéléséhez ért, a félgömb aranyló égboltjára stroboszkóp gyorsan villogó fénye vetült.

A második felvonásban a föld feljebb emelkedik, a láncok (jó ötlet) alatt folyik a játék. Megjelenítődik a Styx folyó is, egy hosszúkás nyílás a színpadon, fekete, áttetsző, nyúlós anyaggal letakarva, ami alatt az alvilág lakói mozgolódnak, kezüket nyújtogatják, de arcuk is fel-feltűnik, és köd is gomolyog.

Ide érkezik tehát Speranza vezetésével Orfeo, hogy Carontét meggyőzze arról, neki át kell jutnia a Styxön. Speranza, a Remény megformálása az előadás egyetlen zeneileg is érthetetlen elképzelése. Kontratenor alakítja a szoprán szerepet, ezért hangja gyenge, kifejezéstelen, és azt sem lehet mondani, valami csavar van a dologban, mert nem is akarja férfi látszatát kelteni. Ezt az is igazolja, hogy - fokozandó az eddigi jelmeztervezői ügyetlenségeket - zöldre van festve, mint a rácsos kapu, és zöld nagyestélyijében, hosszú, rendezetlen hajjal jelenik meg, mindenképpen - ha kissé zilált is - női hatást keltve.

Kovács István Carontéja halkan és szépen, túl szépen énekel, így nem tűnik annak a kőkemény alaknak, akit csak egy Orfeo tud énekével és lantjátékával meglágyítani. Monteverdi nem véletlenül írt elő neki regált, ezt a kis nyelvsípos orgonafélét kísérőhangszerül, amely hollókárogásra emlékeztető hangjával festené alá az alvilág randa kapusának megjelenését. Jelmezében inkább pulikutyára emlékeztet, és így külseje is a megtévesztésig hasonlít Plutonéra - Hámori Szabolcs, aki erőteljesebb hangjával (amely a magasban intonációban, képzésben inog kissé) már inkább tűnik felesége, Proserpina által nehezebben megfőzhető alaknak. Proserpinát Kiss Noémi jeleníti meg. behízelgően édes - bár túlságosan gyorsan lebegő - hangon próbálva rávenni urát a lehetetlenre: engedjen vissza egy holtat az élők világába.

Egy operához azonban még zenekar is tartozik, és nyilván ez az az összetevője az Orfeo előadhatóságának, amely a perifériára szorítja, alkalmi nekibuzdulások alanyává téve a művet.
Vashegyi zenekara most két trombitással, cinkessel és négy harsonással jelent meg, akik a színpad szintjén, a reflektorok alatti nyílásban játszottak. Hiba, gikszer nem hallatszott felőlük, itt-ott pici hamiskásság a cinkek (cornettók) részéről.

De a kis zenekar is éppen csak elfért a süllyeszthető árokban, ahonnan csak játék közben, az első számban emelkedett fel, de maradt a \"föld-szint\" alatt. De minden feladatukat kiválóan megoldották, különösen emlékezetesek a virtuóz furulyás díszítések, és főleg a második rész pianóban is feszültséget teremtő, szordínósnak ható (pedig nem voltak használatban), vonós sinfoniái. Két kitűnő chitarronés (hosszúnyakú lantféle) is erősítette a continuót, és az is egyértelmű lett, hogy nagyon nem árt, ha ilyenkor a billentyűs hangszerek, csembaló, orgona, regál mögött egy zeneszerző (Gyöngyössy Levente) ül, akinek harmónia-kidolgozásai zenei többletértelmet is tudtak hordozni.

Méltó előadásban szólalt meg, játszódott el Monteverdi korszakos remeke; kár, hogy itthon színre vitt művei viszonylag kevés előadást érnek meg. Fontos történeti szerepük valódi, súlyos zenei tartalmukból következik, ismeretük éppoly fontos lehet, mint későbbi jól ismert társaiké, amelyekhez minden tekintetben fel tudnak nőni egy ilyen előadás révén, helyesebben, meg tudják mutatni, milyen kevés lényeges történt utánuk az operában. Talán az új, minden tekintetben megfelelő terem gyakrabban be tudja fogadni őket.