Az Orchestre des Champs Élisées a Zeneakadémián
2003.11.06. - Zeneakadémia
Orchestre des Champs Élysées, Christian Tetzlaff (hegedű)
vez.: Philippe Herreweghe
Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitány
e-moll hegedűverseny
Schubert Andante a 10. szimfóniából - töredék
5. B-dúr szimfónia
Ha jól tudom, ezen az estén magyarországi interpretáció-történeti eseménynek adott helyet a Zeneakadémia sokat hallott (látott) nagyterme. Először halhattunk ugyanis eredeti hangszereken romantikus nagyzenekart játszani. Eddig Haydn kései oratóriumai jelentették a határt, ameddig a magyar, vagy az ide meghívott külföldi régihangszeres nagyegyüttesek elmerészkedtek. Ennek persze valószínűleg - egyszerűen általam érthetetlen - hangverseny szervezési korlátai lehettek, de végül utolérhettük a trendet: romantikus szerző (az egyes számra később még visszatérek) művei szólaltak meg korabeli hangszereken.
A brüsszeli Orchestre des Champs-Élysées látogatott el hozzánk Philippe Herreveghe vezetésével, aki az Elíziumi Mezőkről elnevezett színház igazgatójával alapította a kilencvenes évek elején. (Tehát nem Párizs, és nem sugárút.)
Minek a romantikus műveket eredeti hangszereken játszani? A barokk művek esetében ez még csak-csak érthető, hiszen az akkori hangszerek annyira különböztek a maiaktól! És persze ott vannak a korabeli traktátusokból kiolvasható előadásbéli sajátosságok - nevezzük most egyszerűen maníroknak -, amelyek csak azokon az instrumentumokon valósíthatóak meg. Mi a helyzet romantika korával, amelyben éppen azok a mai napig tartó hagyományok gyökereznek, amelyek ellenében a historikusok fél évszázaddal ezelőtt felléptek. A Máté-passió első \"újkori\" előadását, mint valami régészeti leletét, restaurálva éppen Mendelssohn valósította meg, akinek két alkotása a hangverseny első részét alkotta.
Okok ugyanúgy vannak, a hangszerek, például: a rezek, sokkal vékonyabb lemezből készültek, ezért forte játszásakor nem csak hangosabbak lettek, hanem jobban berezonálnak, karcosabb a hangjuk. A klarinétok buxus fából voltak, ez könnyebben rezeg, lágyabb a hangja, mint a kőkemény ébenfáé. És miért lenne egy elefántcsont fejű, fatestű fuvola hangja alacsonyabb rendű, mint egy ezüstözött fém ötvözetéé. A fagott: milyen karcsú és egyáltalán nem mackósan dörmögve szól, mint az Esti mesében. A hegedűkön a bélhúrok: Bartók korai művei is még olyan hegedűket láttak, amelyen csak a legfelső \"E\" húr volt fémből. A hangszerek \"fejlesztésének\", valójában az új igényeknek megfelelő változtatásainak egyik irányvonalát az egyre nagyobb termekben játszó egyre nagyobb zenekarok hangerőre vonatkozó szükségletei határozták meg, amelyek nem feltétlenül estek egybe a szép, vagy kifejező hang iránti igény kívánalmakkal. És emellett biztos, hogy sok mindent nem úgy játszottak akkor, mint ma. Azt hiszem az a bizonyos hagyomány sokkal inkább a késő romantika és a huszadik század szülötte.
Ennek a gondolatmenetnek azért lehet itt jelentősége, mert a hangverseny első hangjai Mendelssohn Szent-Iván éji álom nyitányának híres fordított akkordmenete rögtön megmutatták: itt nem csak a Szent-Iván éji bolondozásról, hanem épp a lágyabban szóló fafúvós hangzás révén álomról is szól a zene.
Herreweghe - a zongoristából, pszichiáterből lett karmester, akit eddig főleg, mint nagyszabású kórusos művek mestereként tiszteltünk - technikáját aligha lehet konkrétnak bélyegezni: hátulról például nem sokat látni belőle, kacskaringózó karmozdulatait nyilván csak egy hozzászokott társulat képes követni. Azért az akkordok mindenesetre nem lépcsőztek, egyszerre indultak. Hogy a billentyűs, tubaszerű rézfúvós lebegő hangja immanens sajátosság volt, vagy játékosi hiányosság eredménye, azt nem tudom.
És az arányok: mennyivel másabb bújócskázását hallottuk ebben a zenekarban a különféle csoportoknak, éppen, mert a fület próbára tevő fortissimo nem kenyerük. Bizony nagyon nem véletlen, vagy ha az volt nagyon értékelhető, hogy egy ez a zenekar pont ezzel a művel kezdte műsorát.
Második szám volt az e-moll hegedűverseny Chritian Ttetzlaff szólójával. A német fiatalember életrajza szerint a világ hangversenytermeinek jól ismert alakja modern hegedűvel az álla alatt is. A mű hangjai makulátlanul szólaltak meg keze alatt, pedig látható volt, arra is ügyelt, hogy a halkabb bélhúros hegedűt, bár volt álltartója és válltámasza, kifelé fordítsa a közönség felé - mintegy népi hegedűtartásban - a jobb hallhatóság érdekében. Tempóvétele az első tételben gyorsnak tűnt. Lehet, hogy sok mű előadása lassabb lesz, mert az utókor tisztelete ez által is monumentálisabbá teszi az alkotásokat, amelynek túlzásaitól gyakran valóban meg kell szabadítani őket, és épp a régizenélés legutóbbi évekbeli modorosságává kezd válni a tempók már-már automatikus felgyorsítása, de ha bizonyos zenei fordulatok értelmezése is csorbát szenved ez által - értsd, kijátszhatatlanná válnak -, akkor a tempók józan beállítása értelmezhetőbb eredményt adhat. De a második tétel megindító volt, a harmadik valóban virtuozitást igénylően - és megvalósítottan - játékos. A művész megérdemelten gyűjtötte be a hatalmas tapsvihart. Nem sokat kérette magát, máris belekezdett a régi hegedűvel a kezében és E-durban, tehát kétszeresen is stílusosan Bach Partitájának első tételébe szintén szinte eljátszhatatlanul gyorsan, itt-ott ezért némely hangokat, futamokat elhalványítva. Majd folytatta a másodikkal és a harmadikkal. Sokkal meggyőzőben. Szépen. Jól. A ráadásokat Herreweghe a zenekar egyik üres székén ülve hallgatta végig, azt is mondhatnám, ékes bizonyítékaként a mai koncert élet rohanó tempójának, amikor karmester és szólista csak néhány próba erejéig találkozik a hangverseny előtt.
A második részben Schubert művek szerepeltek. Egy szimfónia töredék volt az első, Andante a tervezett 10. szimfóniából. Az utókor hangszerelésében, mert csak az előzetes zongoraletét maradt fenn. Érdekes volt egy abszolút ismeretlen művet ilyen megszólaltatásban hallani. A főszereplő a jól ismert 5. szimfónia volt. Ebben a műben Schubert még Mozartot idézi. Sem dallamvilága, sem harmóniái, sem arányai nem hajlanak még a romantika felé. Keletkezési ideje (1816) predesztinálja arra, hogy ilyen zenekaron szólaljon meg, viszont, egy Schumann szimfóniát az (1844-ben befejezett) Mendelssohn hegedűverseny mellett most szívesebben fogadtam volna.
Nem sok vita lehetett Herreweghe és Tetzelaff között a tempók beállításakor. Az első tétel itt is ugyanazt a finomabb részletek iránt érzéketlen rohanást mutatta, mint korábban, de a továbbiakban már érvényesültek a karaktereknek tempókon keresztül is megmutatkozó sajátosságai, ha azt a túlfűtött hangvételt itt és egyedül, már Herreweghenek nem is sikerült elérnie, amire Tetzlaff képes volt.
Ráadást azért ezután is kértünk, és kaptunk. Beethoven nyolcadikjának második, Allegretto scherzando feliratú tétele szólalt meg, bizony szívesen hallgattuk volna a többit is. Majd legközelebb, mert remélem, az ilyen programok is egyre gyakrabban szerepelnek majd a hangversenykínálatban!
Végül is tanulságos este volt. Első találkozás egy különleges zenekarral, nem is rosszal, egy kiváló hegedűssel, egy felfedezésre váró - nem reklámszöveg - zenei világgal: a romantikus nagyzenekari művek \"autentikus\" hangzásával. Mert itt legalább annyi újdonsággal szembesülhetünk, mint annak idején az első barokk együttesek feltűnésekor.
