Az olaszok hihetetlen kalandjai a MÜPÁ-ban – A nápolyi Teatro di San Carlo vendégjátéka a Tavaszi Fesztiválon

2015. április 26
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Verdi: Luisa Miller – koncertszerű előadás
Walter – Dario Russo
Rodolfo – Luciano Ganci
Federica – Nino Surguladze
Wurm – Marco Spotti
Miller – Vitaliy Bilyy
Luisa – Elena Mosuc
Laura – Michela Antenucci

a Teatro di San Carlo Ének- és Zenekara
vez.: Daniele Rustioni

Olyan szokatlanul indult az este. Bejött a zenekar és az énekkar, nem is jött, inkább csordamód betódult, kedvesen, vidáman beszélgetve, viccet mesélve, lökdösődve, az előző napi futballrangadót tárgyalva, avagy a másnapi repülő-menetrenden bosszankodva, mindenesetre a nézőteret is túlzsibongva, bazári hangulatban. Jutott eszembe egy múltkori japán együttes ugyanitt, akik gépies egykedvűséggel, némán, lesütött tekintettel lépdeltek befelé, egymást (mint megkérdeztem) kerek 80 centiméterrel követően. Mennyire más náció az olasz, mintha nem a világ egyik legszomorúbb dalművére készülnének, de talán nem ezen múlik. Nem is múlt.

Majd bejött, de nem is jött, inkább röpült, viharzott a dirigens, Maestro Rustioni, akkora lendülettel, hogy majdnem lezúgott a pulpitus túloldalán. Nincs benne semmi maestrós, hacsak az nem, hogy az egy-tízes dobogón állva is csak pálcával együtt éri fel az est baritonistájának látszó személyt (róla majd később), s ügynöksége is már az életrajza első mondatában fontosnak tartja rögzíteni, hogy Daniele Rustioni 32 esztendős. Merthogy huszonháromnak sem néz ki. És még egy hang nem hangzott el, de tudtuk, valami különös fog a Művészetek Palotájában történni, Verdi idehaza csak nagyritkán felbukkanó remekműve, a Luisa Miller előadása kapcsán.

Rustioni a nyitányt is sistergősre vette, akkora gesztusokkal dirigált, mintha az élete múlna azon, hogy mindenkihez minden információ időben eljusson. Mindent azonnal visszajelzett, egyetlen közreműködő sem maradt bizonytalanságban, tetszett-e a produkciója. Ha tényleg tíz éve van a pályán, akkor ez a lendület nem fog már hamar elmúlni. A pesti publikum eleinte jót derült a karmester elképesztő levegőkavarásán, de ahogy mentünk egyre beljebb a drámában, kiderült az is, mekkora energiákat képes Rustioni felszabadítani az olaszokból. Mert ez az előadás két táborra osztotta szólistákat, attól függően, hogy a talján csizmában látták-e meg a napvilágot vagy sem.

Kezdjük a hazaiakkal! Az aznap esti show-t kétségkívül Luciano Ganci (Rodolfo) lopta el, bár a plakát előzetesen nem Őt ígérte az est sztárjának. (Akár ígérhette volna, tavaly már bemutatkozott nálunk, ugyanitt, szintén Verdit énekelt, épp ilyen hatásosan.) A budapesti közönség egyébként nem adta könnyen magát, csak az előadás utolsó harmadában szakadt át a gát, de akkor nagyon. Egészen pontosan a tenorária (Quando le sere al placido) után, amit Ganci valami elképesztő színesen tálalt. Puhán, melegen, csengő hangon, hatalmas legátókkal, elképesztő fermátákkal és olvadó líraisággal egyszerre, s mindezt bámulatra méltó érzékenységgel és technikai biztonsággal. Az a fajta énekes, aki minden este belehal egy kicsit a szerepbe. Nincs holnap, csak ma este, nincs másnapi publikum, csak mi, akik ott vagyunk. Az ilyen énekesért érdemes operába járni, aki odateszi – persze jó triviálisan – a lelkét a lábunk elé.

Még lemezfelvételen sem találkoztam igazán jó Wurmmal, s ma este ez is összejött Marco Spotti jóvoltából. A szép, kiegyensúlyozott karriert magáénak mondó basszista pályáját egy Carlo Bergonzival fémjelezett Álarcosbálban kezdte (mondjuk, ez se tegnap volt), azóta egyenletesen lépdel felfelé, olasz szerepekben a világ összes jelentős operaházában megfordult már. Szinte lubickolt Wurm utálatos szerepében, szálkás keménységgel jelenítette meg a céltudatos, mindenen átgázoló titkár ritka ellenszenves szerepét. Érteni véltük azt, ami a darab sok hallgatása ellenére csak ritkán derült ki, mi mozgatja ezt a sátáni, de mégis két lábbal a földön járó alakot: a cél, Luisa számára semmi más, mint egy megszerzendő különlegesen ritka és különleges tárgy. A koncertszerű előadás ellenére Spotti félelmetes színészi eszköztárat vonultatott fel, csak a tapsrendben derül ki, hogy ez az úr éppoly kedves és laza olasz, mint a többiek.

Walter alakítója, Dario Russo vélhetően beugrással került a csapatba, amit csak az jelzett, hogy – a többiektől eltérően – csak elvétve emelte fel tekintetét a kottától. Ettől eltekintve viszont hibátlanul tolmácsolta a korlátolt és bűnnel terhelt múltú főúr szólamát. Ritka az igazán jó női comprimario-szerep, Lauráé pont ilyen. Michela Antenucci jó példát mutatott alázatból és lelkesedésből. Csengő, tiszta szopránját főszerepekben is szívesen csodálnám.

Eddig volt az olasz szólistacsapat. Olyanok voltak, mint a zenekar és az énekkar. Lazák és vidámak, de amikor a munkára került a sor, beleadtak apait-anyait. A többiek mind mások voltak, látványosan mások.

Volt egy ukrán vendégjátékos, amolyan baritonistának látszó egyén, Keresztury Tibor szép példázatát témánkhoz alkalmazva. (Vö. „A futónak látszó egyén meg van győződve arról, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja.”) Vitaliy Bilyy minden olyannal rendelkezik, ami a jó nemzetközi karrierhez szükségeltetne: pompás hanganyag, jó technika, szálfa termet, hatásos megjelenés. Ehhez képest jó 75-80 %-on elmarkírozgatta az öreg Miller gyönyörű szólamát, mintha csak egy szimpla próbán lenne. A világ egyik legmutatósabb baritonáriája („Sacra la scelta è d’un consorte”) nem szól semmiről, ami a tökéletes adottságai mellett bosszantó pazarlásnak tűnik.

Volt egy kitűnő grúz Federicánk, Nino Surguladze. Céltudatos énekes, tökéletesen felépített alakítás, ahol minden feszes, minden előre megtervezett, kiszámított. Egy csepp lazaságot azért eltanulhatna a partnerektől, ebben a közegben most ez hiányzott.

Az est sztárja a román Elena Mosuc volt. Pár éve imponáló Violettáját ünnepelhettük lelkesen az Operaházban. Luisa szerepe talán nem érintette meg annyira. A szólam technikai oldala tökéletesen megvolt, s ez ebben a szólamban bizony nem kevés. A lélek volt kicsit kevés, a belső vívódásokból, a szakadékok közti őrlődésből vártunk volna többet. Gancinál megnyílt a pokol és a menny, Mosuc csak énekelt róla. Megjelenéséből sokat levont a második-harmadik felvonásra felöltött piros ruhája, ami nemcsak a mozgásában korlátozta, de a szituációtól is teljesen idegen volt.

A Tavasz Fesztivál zárókoncertje az olaszok egyértelmű diadalát hozta, a telt házas publikum megérdemelten ünnepelte hatalmas ovációval őket és persze honfitársukat, Giuseppe Verdit is. Az Énekkar önfeledten szelfizett, a karmester egyenként nyakába borult minden közreműködőnek, az egész tényleg olyan bazári volt, de egy kicsit legalább mi is ott lehettünk Nápolyban.

fotó:© Posztós János