Az NFZ művészeinek kamarakoncertje

2005. április 22. - MTA díszterem
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészei
BRITTEN: Phantasy
MOZART: Esz-dúr zongoraötös
SCHUBERT: C-dúr vonósötös

Mindig nagyon kíváncsi vagyok az ismert nagyzenekarok művészeinek kamaraestjeire. Leginkább a vonós részleg érdekel, mert ők azok, akik teljes mértékben beleölik egyéniségüket a nagy tuttiba. Egy-egy ilyen alkalommal pedig örömmel fedezheti fel az ember, hogy az arcról már jól ismert, második pultban üldögélő brácsásnak milyen fantasztikus a jobb keze, s a szintén sokszor látott szemüveges csellista úr pedig a legragyogóbb continuojátékosok egyike.

A sokszínű műsor egy kis hangulatkeltéssel kezdődött. Britten művének első, Andante alla marcia szakaszában a vonós szólamok (Papp Dániel - hegedű, Balogh Enikő - brácsa, Deák György - gordonka) és az oboa (Baráth Nóra) eltérő karaktere határozottan megmutatkozott. A disztingváltan szóló kvintek, tercek fölött az oboa érzelmes, telt hangon játszotta recitativószerű szólamát. Ráadásul magabiztos intonációval, ami ennél a hangszernél közismerten nem egyszerű dolog. Nem volt azonban szerencsés a hegedű és a brácsa hangszínének nagyon is eltérő mivolta. Míg Papp Dániel hangszerét kissé fémes hangzás jellemzi, addig Balogh Enikő instrumentuma végig nagyon meleg, puha hangszínen szólt. De nem csupán a hangszín, hanem az eltérő felfogás is kockára tette a mű előadásának egységét.

Mindezek után korban nagyot ugrottunk visszafelé. Mozart zongoraötösében ezúttal nem egy vonósnégyes egészül ki a zongorával, hanem négy fúvós hangszer. Az előadóknak (Bogányi Gergely - zongora, Kubina Ágnes - oboa, Németh József - klarinét, Gál László - kürt) nincs könnyű dolguk, amikor manapság az 1800-as évek előtti zenékhez nyúlnak, hiszen a XIX-XX. században gyökeresen átalakult a zenei gondolkodásmód, és ennek megfelelően a hangszerek is. A mai, erősebb, teltebb hangú hangszerek játékosa pedig például Mozart esetében választásra kényszerül. Vagy felvállalja, hogy az eredeti kortól eltérően kicsit nagyobb vehemenciával, erősebb dinamikai szinten, de minden zenei történést bátran megmutatva játszik, vagy egy kissé visszafogottabb játékmóddal megpróbálja felidézni a régi hangzást, hangulatot. Ez esetben ennek az utóbbinak lehettünk tanúi, ami azonban nem bizonyult szerencsés választásnak.

Gyakorlatilag Bogányin éreztem egyedül, hogy ebben a lecsendesített közegben is jól érzi magát. Neki félelmetes apró technikája van, ami ezen a halk dinamikai szinten valósítható meg igazán. Ez is Mozart része. De nekem hiányzott egy kicsit a másik oldal. A jobban odatett akkordok, a disszonanciák kiemelése, a billentésmódok karakán elkülönítése. A fúvós szekción viszont az érződött, hogy nagyon vigyáznak, nehogy elnyomják a zongora finomságait. Ettől az egész kicsit élettelen lett, senki nem mert egy élesebb hangindítást produkálni, néha a kürt volt az, aki nem bírta a feszültségeket és egy kicsit jobban odatette magát. Pedig gyönyörűen, tisztán szóltak, remek muzsikus mindegyik.

A Schubert-vonósötös megszólaltatói (Koppándi Jenő, Nishio Keiko - hegedű, Porzsolt György - brácsa, Pleszkán Mariann - gordonka, Harangozó Sándor - gordonka) viszont feloldották ezt a csöndes hangulatot. Õk is kissé óvatoskodóan indultak, de az első baki után Koppándi - hála Istennek - rájött, hogy sokkal jobb üzlet, ha a végletes precizitásra való törekvést feláldozza a muzsika oltárán. Egyre nagyobb gesztusokkal, intenzitással játszott, és ezzel a nyitó Allegro tétel végére feloldotta társait is. Nem tudom, mennyit dolgoztak együtt, de nagyon összeszokott társaságnak tűnnek. Az igazán nemes kamarazenélés a tagok külön életet élő egyéniségéből kovácsol egységet, mint ahogy ez esetben is történt. Remek ritmuskaraktereket hallhattunk, és nagyon jól felépített tételeket.

Ez egy nagyszabású mű. Minden tétele önmagában is zárt egységet alkot. A második tétel hármas tagolódása például külön emberpróbáló feladat a zenészek számára. Az első és a harmadik rész igazi természetzene. A második hegedű és a brácsa duója alkotja a tétel magvát, ezt keretezi a másik három zenész háromféle zenei anyaga. S mi nézők bizony lélegzetvisszafojtva figyeltünk, nem győztük kapkodni a fülünket az egyes szólamok szebbnél szebb megoldásain. Az első cselló ellenszólama jól érzékeltette, hogy az ellenszólam - nevével ellentétben - inkább a másik két szólamért van. A második cselló gömbölyű pizzicatói, és az első hegedű időnként felhangzó dallamfoszlányai a középső szólamok szerves kiegészítőjévé váltak. A középső, f-moll rész pedig sötét volt és viharos, ahogy kell. És maradt energiájuk az utolsó tétel elemi erejét is megmutatni.
Méltán aratott zajos sikert ez a ragyogó, élő előadás. Köszönjük!