Az NFZ esete a veristákkal

2004. május 24.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
A Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa
Nemzeti Énekkar
Marine Deinyan, Gál Erika, Wiedemann Bernadett, Badri Maisuradze, Kovácsházi István, Káldi Kiss András, Zeljko Lucic - ének
Vez.: Antal Mátyás

MASCAGNI: Parasztbecsület
LEONCAVALLO: Bajazzók

Érthető várakozás előzte meg a Nemzeti Filharmonikusok koncertszerű operaelőadását, ennek megfelelően meg is telt a Zeneakadémia. Egy jó hónappal ezelőtt már beszámoltam az Erkel Színház produkciójáról, most a vendégművészek és a koncertszerű előadás vonzottak ismét a veristákhoz. Azt est különlegessége az volt, hogy a három vendég abszolválta a főszerepeket mindkét operában. További vonzerő volt - és ez már a kényeztetés kategóriájába tartozik -, hogy a kisebb szerepekben a hazai élmezőny sorakozott fel.
A várakozás - legalábbis részemről - annak is szólt, hogy vajon megbirkóznak-e a vendégek a két darabbal egymás után, és ha igen, akkor hogyan?

Az első hangoktól kezdve lehetett tudni, hogy a grúz tenorista hangja nem fog \"elfogyni\" az este végére. Badri Maisuradze úgyszólván végtelen hangterjedelemmel bír, könnyedén megtöltene hangjával egy nagyobb méretű sportcsarnokot is, így természetesen nem okozott gondot a számára a zenekar áténeklése. Ahogyan a többieknek sem. Azonban hiába voltak szépek, tiszták a kitartott hangok, egy idő után unalmassá vált, hogy a tenorista a forte tartományon kívül nem tudott, vagy nem akart megnyilatkozni. Figyelmes hallgató felfedezhetett ugyan egy-két pianót a Búcsúban, illetve a Vesti la giubbában, de ezeken kívül fortéban énekelte végig az estét. Talán úgy tűnhet, hogy a sikerrel vitatkozom, mert tagadhatatlan, hogy nagy sikere volt Maisuradzénak, de nem erről van szó. Minőségi produkciót hallottunk, mégis egyhangú volt. Különösen zavaró ez egy koncertszerű előadáson, amikor a mimikán kívül az énekesnek nincs igazán eszköze a szerepformáláshoz, ezért ilyenkor fontos, hogy a hangszínnel is árnyalja a figurát. Ez most nem sikerült. (Hozzá kell tenni, hogy mindhárman a kottába temetkezve énekeltek, ez sem könnyítette meg a figurák kidolgozását.)

Szerepformálásban a legmesszebbre talán Marine Deinyan jutott, a végére már alakításnak is lehetett nevezni a produkcióját. És ez valódi színpadi körülmények hiányában nem kis szó. Santuzza szólamába fokozatosan melegedett bele, és a második félidő lett igazán az övé.
Õ is megérdemelten gyűjtötte be a tapsokat: két egyáltalán nem könnyű szerepet abszolvált egymás után, magas színvonalon.

Az est igazi sztárja azonban Zeljko Lucic volt. Az övé az a hang, amire azt mondjuk: ez igen, ez bariton. Különlegesen szép a hangszíne, és szinte árad belőle a hang, erőlködés nélkül kijönnek a mélységek és a magasságok is: sem alsó, sem felső korlátai nem érzékelhetőek. Érdemes lenne meghívni valamilyen szerepre, a közönség egyértelműen visszavárja.

A Bajazzók Prológusa után tört meg a jég, addig a Zeneakadémia \"jól nevelt\" közönsége nem tapsolt bele az előadásba, de talán nem véletlen, hogy a publikum éppen ekkor érzett késztetést a tetszésnyilvánításra. Elég, ha annyit mondok, hogy már ezért a Prológusért megérte rögzíteni az előadást?

Pazarlás vagy kényeztetés? Wiedemann Bernadett Lucia szerepében, Gál Erika Lolaként, és Kovácsházi István mint Beppe? Talán mindkettő, de cseppet sem volt ellenünkre. Régi igazság, hogy nincs az a kis szerep, amit ne tehetne naggyá egy jó énekes.
Elégtételt kell szolgáltatnom Káldi Kiss Andrásnak: a múltkorinál sokkal jobb Silviót énekelt tegnap.

A Nemzeti Énekkartól megszoktunk és el is várunk egy bizonyos színvonalat. Ma sem teljesítettek ez alatt, és a karból néhányan még szóló feladatot is kaptak.
Akinek - velem ellentétben - nem ez volt az első koncertszerű operaélménye, az bizonyára nem találja furcsának, hogy mennyire másképp szól a zenekar a színpadon, mint az árokban. Elsődleges élményem tehát ez volt a zenei megvalósítással kapcsolatban. A második pedig az, hogy a nyitányok és intermezzók igen jól sikerültek, itt a zenekarnak volt lehetősége bizonyítani, és éltek is vele.

Az utóbbi időben ritkán tapasztalható, hosszú ünnepléssel ért véget az este. Van tehát értelme, létjogosultsága a koncertszerű előadásnak is - amennyiben ilyen a végeredmény.