Az NFZ és Kobayashi a Zeneakadémián

2004. október 1.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kocsis Zoltán (zongora)
Vez.: Kobayashi Ken-Ichiro
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny, No. 1
CSAJKOVSZKIJ: V. (e-moll) szimfónia, op. 64

Vajon mit nevezzünk markáns műsorpolitikának?
Ha valaki olyan műveket vesz fel a repertoárra, melyeket kevesen játszanak, és egyfajta küldetés-tudattal különbözteti meg magát a többiektől?
Vagy azt, ha valaki csak az egyedül rá jellemző következetességgel választja a közismert és népszerű műveket?

A Nemzeti Filharmonikus Zenekart egyre többen és egyre magabiztosabban sorolják a második kategóriába. Tulajdonképpen erről a jellegzetességről szólt annak idején a Rácz Zoltán-Kocsis Zoltán-szóváltás a sajtóban, és ennek megerősítése az NFZ Klemperer-bérlete is.
Liszt Esz-dúr zongoraverseny és Csajkovszkij Ötödik a sorozat nyitókoncertjén, majd Dvorák \"Újvilág\" február 24-én, az utolsón.

- \"Lájtos\" program - jegyzi meg a feleségem is, én pedig gondolatban sorolom azokat a koncerteket és lemezfelvételeket, amelyeken volt szerencsém találkozni ezekkel a művekkel. Éppen a Csajkovszkij? Hungaroton-licenszben valamikor húsz éve jelentek meg nálunk azok a felvételek, melyeket a Deutsche Grammophon még Karajan és a Berliniek fénykorában rögzítettek. Vagy példálózzam a szintén nagy becsben tartott Pletnyev összesével? Az ötödik több külön CD-n is megvan a gyűjteményemben, vagy említsem a jogelőd ÁHZ koncertjét Soltival? Bocsánat, ez utóbbinak csak egy próbájára jutottam be, magán a koncerten nem voltam.

Jól ismerem tehát a műveket, a puszta meghallgatásuk már nem feladat, nem jelent érzelmi és intellektuális kihívást. A megválaszolandó nagy kérdés csak az, hogy képes-e bebizonyítani a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, hogy ma este pontosan ezeket a műveket kell előadnia, és nekem érdemes ezeket meg is hallgatnom.

Megjegyzem, sejtem rá a választ, de mindig meglep az a szemtelenséggel határos önbizalom, amivel már az első percekben tudomásomra hozzák: meghallgathatod, akivel akarod, összehasonlíthatod, amivel akarod - mi jobban csináljuk!
Ennyi! Ilyen egyszerű, és még soha nem működött ilyen határozottsággal.

A Liszt Esz-dúr zongoraversenyben feltűnik, hogy Kocsis Zoltán nagyon sok pedált használ, és bár billentése határozott, agresszivitásnak nyoma sincs. Aztán a lassú rész nagy zongoraszólója után, a valami döbbenetes bársonyossággal beúszó vonóskar hallatán kezdem észlelni, milyen szokatlanul egységesen és kereken szól az egész darab. Ha jól tudom, a zongoristának és zenekarnak ezúttal nem csak egy-két próbája volt arra, hogy megismerjék egymást... Nagy élmény.

A Csajkovszkij-szimfónia előadását pedig kénytelen vagyok valami egészen különleges, szakrális eseménynek tekinteni. Az első tétel \"megáll a levegő\" ritardandója, a második tétel kürtszólója, aztán az összes többi szóló... - és általában a hangszeres teljesítmények!
Emlékszem arra a bizonyos Solti-próbára, éppen ugyanezt a Csajkovszkijt próbálta, amikor egyszer nem kis derültséget keltve kiáltott: \"Hol vannak a famous magyar streicherek?\"
Szerintem ma itt voltak mind!

Aztán a keringő! Tudjuk, Kobayashi pontosan harminc éve nyerte meg az első karmesterversenyt, de ez is kevésnek tűnik, hogy ennyire érezze ezt a műfajt. A negyedik tétel pedig a démoni erő tétele, a nyers erő és a mennybemenetel.

Összefoglalásul visszautalnék a néhány bekezdéssel korábban - némi nagyképűséggel - emlegetett felvételekre. Akár az összes Csajkovszkij-lemezemet és CD-met becsomagolom selyempapírba, átkötöm szép szalaggal, és cserébe odaadom egyetlen ilyen hangversenyért!

A ráadásnak szánt Brahms Magyar táncokból pedig máskor rendezzenek külön koncertet! Tudom, hogy a zenekar és a karmester is profi, nem az a feladatuk, hogy ők érezzék, ők éljék át mindazt, amit velem átéreztetnek. Ők minden további nélkül át tudnak hangolódni, de nekem nem megy ilyen gyorsan. Egy katartikus koncert után közvetlenül ilyen ráadást adni, az olyan, mint egy extatikus óda elszavalása után röhögve a közönségre kiáltani: \"Pricc, Pracc, Prucc!\"