Az NFZ Bartók-estjéről – még egyszer

Bár a „hivatalos” koncertbeszámolót - dni - írta meg, de többen is jelen voltunk a hangversenyen. És ez volt az első olyan koncert, amely után megvalósult az, ami miatt a Café Momus elindult annakidején: milyen jó lenne egy-egy előadás után még leülni valahol, és megbeszélni az élményeinket. Most ez történt, s a hosszú kocsmai csevely után mindegyikőnk megfogalmazta röviden a számára leglényegesebb momentumot. Íme:

DNI:
Meggyőződésem, hogy vannak olyan ünnepek, örömteli események, melyek csak nekünk, épphogy még rezervátumba nem zárt komolyzene-rajongóknak jelentenek sokat. Persze mi nem ünnepelni járunk hangversenyekre, hanem „csak úgy”. De ez a koncert már önmagában is sokat sejtetett: Bartók születésnapja, Bartók művei... és persze Kocsis...
Az ember gyűjti az élményeket, amelyekről majd az unokáinak mesélhet. Számomra közeledik ez az idő, és azt hiszem – hacsak szenilitásom nem gyorsul tovább –, ez a mai este gyakorta felemlegetődik majd. Nem véletlenül...
Bár részletes beszámolóm már megjelent, óvakodnék újabb konkrét, „objektív” „ítélet” megfogalmazásától – a legjobb esetben is csak kérdések feltevéséig merészkednék. Ezúttal feleségem is egyetértett ezzel, röviden, ám velősen fogalmazva meg a lényeget: „Te, Pista, véletlenül nem te vagy a Columbo?”.

BaCi:
Legutóbb a Klagenfurt közelében megrendezett Wasserseefestivalspielenwochen záró koncertjén hallottam Bartók időtlen ragyogású hegedűversenyét, mely annak ellenére megvilágította az emberi létezés értelmének valamennyi spektrumát, hogy fúvószenekari átiratban szólaltatta meg a helyi tűzoltózenekar. S most, Kelemen Barnabás játékát csodálva tiszta szívvel mondhatom Önöknek, Tisztelt Olvasók: igen, a biztos kézzel felrajzolt szólamok, a zenekari színek kavalkádja s a Bartókra oly jellemző ritmika értő kezekkel történő megszólaltatása képes rá, hogy bensőnkig hatolva felemeljen minket a mindennapok nyűgéből, a racionalizmus béklyójának szorításában szinte érzékelhetetlen magasságokig, ahol már nem lehet kérdés, mi végre mindez. Meg merem kockáztatni, Tisztelt Hölgyeim és Uraim: sajnálhatják, akik kihagyták ezt a koncertet.

Balázs Miklós:
A magam részéről nem óhajtom kacifántos szófolyondárjaimmal, véget nem érő mondatkacskaringók szövésével terhelni az olvasókat, mindenesetre megpróbálok meglehetőst híven beszámolni a Tavaszi Fesztivál fényét emelő hangversenyen tapasztaltakról. Szűkszavúságomat különösképp indokolja, hogy minden bővített mondat, valamennyi dicsérő jelző és méltató kijelentés, a hegedűverseny perfekt interpretálását megemlítő bekezdés, nemkülönben az opera nyirkos várfolyosók baljós zegzugait plasztikusan elénk táró hangjainak s az örök kérdések zeneileg felsőfokon történő manifesztálásának hozsannázása csupán felerősödő visszhangja lenne az evidens szentenciának: nagy tudáson, kellő tapasztalaton, nagyfokú felkészültségen és a bartóki szellemiség tökéletes appercipiálásán alapuló előadás volt a Kocsiséké.

Johanna:
Nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy zsúfolásig megtelt a Nemzeti Hangversenyterem, hiszen Bartók csodálatos Hegedűversenyét és zseniális operáját adták elő ezen az estén. Lehetne ugyan az előadás apróbb részleteire parányi bíráló megjegyzéseket tenni, de mi értelme, amikor a szebbnél szebb művek alapvető üzenete ily tiszta szépséggel jut el a fülekig, sőt a szívekig. A gyönyörű muzsikát hallgatva átéreztem és megértettem, mire gondolt egykori óvodai énektanárnőm, mikor azt mondta: „a zene, az több mint zene”. És szinte érezhető volt, hogy a közönség minden egyes tagja hasonlóképp érez. Mikor Judit a hatodik ajtót nyitotta ki, nem csak a darabbéli teremből, de a hallgatóság szívéből is könny csordult ki. Hát ez a nagybetűs zene, így kell ezt csinálni.

Varga Péter:
Bartók-műveket adott elő tehát a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, az az együttesünk, amely, mondhatni, méltán híres arról, hogy olyan műveket is bátran repertoárjára tűz, melynek előadásakor megmutathatják, mire is képesek ők, akiket nem véletlenül hívnak Nemzeti Filharmonikusoknak. Már a közreműködők névsora jelezte, több mint tökéletes játék kell, hogy megvalósuljon ezen az estén. És nem csalódtunk. A szólisták Bartók-műhöz méltóan szólaltatták meg szólamaikat, melyeket Bartók szólamainak megszólaltatása megkövetel tőlük, szólistáktól. És azon muzsikusok is, akiket ezen a koncerten hallhattunk, bizonyították, rendelkeznek mindazzal a tudással, amely csak a legnagyobbak sajátja lehet, azoké, akik amúgy is képesek ezeket a nehéz – nemcsak technikailag, de úgy mindenképpen, erre nem is kell figyelmet fordítani – műveket, azt, amit Bartók szeretett volna, átadni nekünk.

- zéta -:
Miután Kollégáim részletesen méltatták a tökéletes zenekari teljesítményt, kísérletet teszek a hangverseny operai vonulatának elemzésére, hiszen a Kékszakállú – hadd kezdjem a végén – szintén adekvát előadásban szólalt meg. Judit szerepét Wiedemann Bernadett énekelte. Róla tudjuk, hogy a magyar operajátszás megbízható sarokpontja, tökéletesen pontos átlényegülési képességét már nem egyszer bizonyította. Nem történt másképp most sem, tökéletesen perfekt, üzembiztos produkciót hallhattunk Tőle. A Kékszakállú szólamát ezúttal Fried Péterre bízták, s Ő sem okozott csalódást, tanítani való hangképzéssel, színesen árnyalt stílusban jelenítette meg a vár urát, nagyszerűen csodálatos teljesítményt nyújtva ezzel.
Vajh láthatjuk-e ezt a remekművet ilyen (vagy bármilyen) színvonalon a Magyar Állami Operaház falai között is?

Heiner Lajos:
A Kékszakállút először a Tigrisben láttam, Gregorral. Juditot Karikó Teréz énekelte (feledhetetlen voce, talán csak Callas fénykorában fogható hozzá). A Kékszakállú szerepében (perfect curiosum) Hrabal lépett a különterem színpadára, s már első megszólalásakor megállt az idő. Tökéletes dictio ékes cseh nyelven, zengő basszus, szinte már szegedi kvalitás. Bár lehetetlen, de ha hasonlítanom kellene, akkor talán Gábor Géza 1952-es Decca-felvétele, Pál Tamás 74-es salzburgi produkciója, talán Solti, London, 1981 (José Curát kéretik meg sem említeni). Gregor Jóska mellettem ült, és öt korsó Prazdroj után felajánlotta a pertut, nekem, lelkes operarajongó kamasznak. Később betoppant Sir Roger is, aki addig a közeli U medvídkůban múlatta az időt Alan Blyth barátommal. Pivní sýrt rendelt, de túl markáns illatúnak (gy.k.: büdösnek) találta, amin elvitatkoztunk, de néhány korsó után már békességben született meg a conclusio: in pivo veritas. Jut eszembe, DNI, mikor megyünk serezni?

Lejegyezte, közreadta, bocsánatot kér: –krl– és kobzos55