Az időgép - Kobayashi, Kocsis, NFZ

2002. november 13. - Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Kocsis Zoltán (zongora)
vez.: Kobayashi Ken-Ichiro
RACHMANINOV: 2., c-moll zongoraverseny, op.18
BRAHMS: 1., c-moll szimfónia

Furcsa érzés fölszállni az időgépre, újra fiatalnak lenni, átélni az első szerelmet.
Kobayashinál a pálca, és Kocsis a zongoránál. Mintha ismét ÁHZ-nak hívnák a Nemzeti Filharmonikusokat, én pedig valahol a hátsó falnál állva, a tömegbe préselődve felejtem el mindazt, amit még koncertre menet okoskodtam végig. Mire is voltam kíváncsi? Milyen lesz az előadás, mondjuk Kocsis Hungarotonnál megjelent Rachmaninov lemezéhez képest? Tovább érlelődött-e Kobayashi, és eszébe jut-e a zenekarnak, hogy hogyan zenéltek régen?

Azt hiszem nem vagyok egyedül a szép emlékeimmel, máskülönben aligha tolonganék ezredmagammal a minden józan számításnál, biztonsági előírásnál és tűzvédelmi rendeletnél zsúfoltabb nagyteremben.
Nem is könnyű ráhangolódni! A légkondicionáló nélküli Zeneakadémián igen hamar nagyon meleg lesz, a levegő kevés, a hátsó fal mentén viszont sok a közvetlen hang-reflex. Túlteng a basszus, enyhén összemosódnak a szólamok, Kobayashi időnként énekléssé növekvő dünnyögését viszont gyakran hallani vélem. Sem a karmestert, sem a zongoristát nem látom az előttem álló fejektől, pedig akár bevalljuk, akár nem, az igazi koncertélményhez az is hozzátartozik.

Aztán mégis működni kezd a dolog.
Kocsis Zoltán karmestersége hosszú évei ellenére mégiscsak zongorista. Rachmaninov ráadásul - Bartók mellett - mintha második anyanyelve volna. Nincs benne érzelgősség, de van pátosz. Nincs \"varrógép\" kalapálás, de vannak pontosan pergő futamok. Egyáltalán, minden megoldásból a jobbik. Máskor, máshol - és persze mással - már előfordult, hogy Rachmaninov zongoraversenyeit hajlamos voltam felületes \"filmzeneként\" látni, azaz hallgatni, még pontosabban lenézni. Most, egy ízléses, mégis hatásos-erős előadásban a művel szemben sincsenek fenntartásaim.

A koncert második felében hallott Brahms sok mindenre választ adott.
Igen, jól emlékszünk. Ez a zenekar tényleg jó zenekar, és Kobayashi jó, nagyon jó karmester. Összeszedetten \"sűrű\" a hangzás, és döbbenetes módon, hirtelen az egyéni teljesítmények is feljavultak. A kürt-fuvola szóló diszkréten, erőlködésmentesen szólt, és mégis szárnyalt. És ami talán a legtöbb egy ilyen nagyszabású romantikus szimfóniában: Minden tuttiban, minden cezúrában benne volt a záróakkordok ígérete. Minden részlet a helyére került, és az egész mű szerkezete, formája világossá vált.

Számomra már a koncert előtt sem volt kétséges, hogy vállalni kell a kényelmetlenséget, a fáradságot, a tolongást, és akár állva is végighallgatom az előadást, de másnap, a sajgó lábam és derekam is csak azt juttatta eszembe, hogy szép volt, megérte!