Az Erkel Ferenc Kamarazenekar estje az Olasz Intézetben

2005. április 3. - Olasz Kultúrintézet
Erkel Ferenc Kamarazenekar
Kelemen Barnabás - hegedű
Ittzés Gergely - fuvola
Anthony Newman - csembaló

BACH: d-moll hegedűverseny
a-moll hármasverseny
STRAVINSKY: Concerto in D (Bázeli concerto)
ANTHONY NEWMAN: Fuvolaverseny - ősbemutató

Bach csembalóversenyként ismert d-moll versenyének hegedűre átírt változatával kezdődött a koncert, helyesebben: annak hegedűre visszaírt változatával. A szólista Kelemen Barnabás volt, a continuo szólamot a német stílusú csembaló kópiáján maga Anthony Newman játszotta. 4+4+3+2+1 felállással kezdett a kamarazenekar, és rögtön feltűnt - a kis létszám ellenére is - telt, egységes tónusuk, puha, forszírozatlan hangzásuk, amely kellemesen visszafogott, de pontos volt, és stílusosan szólaltatta meg a mű zenekari anyagát.

Ez nem volt jellemző Kelemen Barnabás hegedülésére, aki már a nyitó ritornellben is inkább szólista mivoltát hangsúlyozta, szinte magakelletően túlmozgásos játékával, amelynek egy részét annak számlájára is írhattuk volna, hogy kvázi karmesterként is működött. Sajnos, ez a túldimenzionáltság zenélésében is hallható volt. Ahelyett, hogy hangja - amely időnként éles, forszírozott és nem is tisztán intonált volt - belesimult volna a zenekaréba, ahonnan csak a zenei anyag tört volna elő a szólók idejére, mindvégig arra kellett figyelnünk: \"látjátok, így hegedülök én\".

A következő darab, a ritkán játszott a-moll hármasverseny sem hozott igazi nagy élményt, ez a mű számlájára is írható, amely alighanem a mester leggyengébb alkotása a concerto műfajában (az ő mércéjével). Ha már ez a felállás (fuvola, csembaló, hegedű, kis vonószenekar) kívántatik, inkább az 5. Brandenburgi verseny kerül elő, joggal. Itt a harmadik tételt Newman saját kadenciái színesítették, amelyeknek létét meg is indokolta a kísérőlapon, bár ilyenek minden különösebb felvezetés nélkül is részei lehetnek még egy Bach-mű előadásának is.

Szünet után Stravinsky tisztán vonósokra írt Concerto in D című darabjának előadásával folytatódott a műsor, amelyet Newman már szabályosan vezényelt. A zenekar létszáma megduplázódott, de a tiszta, puha hangzás ugyanolyan alapvető jellemzője maradt megszólalásának, mint az első részben. A mű maga - azzal, hogy csak vonósokat kíván, és hangnemével is - utal korábbi, barokk (Bach 3. [D-dúr] Brandenburgi verseny), és klasszikus (Mozart: D-dúr divertimento) elődökre. Így erős láncszemként kapcsolta össze a koncerten elhangzó négy mű korszakokon átívelő zenei világát, bár hangvételében kerüli a konkrét utalásokat, mert dallam- és harmóniavilága is szelíden huszadik századi.

Newman bevallottan megcsömörlött az ötvenes-hatvanas évek avantgárdjától, olyannyira, hogy több évtizedre felhagyott a komponálással. Meg kellett várnia a dühöngő modernizmus lecsendesülését, hogy megírhassa a klasszikus dallamvilághoz, a dúr-moll tonalitáshoz alkalmazkodó darabjait.

Fuvolaversenye - amelynek első tételét ő maga magyaros hangvételűnek nevezte - ebből következően is leginkább a hatvanas évek magyar természetfilm-zenéire hasonlít, az ember szinte látta a mező felett röpdöső madarakat, koncon veszekedő rókákat. Amit szinte végig kísért a metallofon csilingelése, és a felismerés: ezt már hallottuk néhányszor. De ez bevallottan része Newman zeneszerzői filozófiájának: egy új műnek nem kell feltétlenül soha nem hallott dallamokkal, harmóniákkal operálnia., minden mástól különbözőnek lennie.
A zenekar maradt, de bővült fúvósokkal, és a főszereplő természetesen a fuvola volt, amely igazi nagy feladatot a záró, rondó tételben kapott, ahol virtuóz, akkordfelbontásos futamai tették leginkább emlékezésre érdemessé a művet. Nem véletlenül kellett Ittzés Gergelynek (aki végig klasszikusan elbűvölő fuvolahangon játszott - leszámítva az első tétel saját maga által beleírt, kettőshangokkal súlyosbított kadenciáját), a zenekarnak és a karmesternek ráadásként megismételnie az egész harmadik tételt.

Az Erkel Ferenc Kamarazenekart Áldor Lili, a Liszt Ferenc Kamarazenekar hegedűse alapította tizenegynéhány évvel ezelőtt, zeneakadémistákból. Valamit tudhat, mert ilyen vonóshangzást kis kamarazenekartól, és majdnem szimfonikus méretű nagy kamarazenekartól sem nagyon hallottam még. Jó látni, hogy a tagok más együttesekben is állandó szereplők, emelve azt a hangzási és játékszínvonalat, amelynek az utóbbi években egyértelműen tanúi lehetünk itt Magyarországon.