Az English Concert a Zeneakadémián

2006. március 19.
Zeneakadémia
English Concert

HAYDN: A-dúr szimfónia (\"Tempora mutantur\"), Hob. I:64
MOZART: c-moll Adagio és fúga, K.546
C. PH. BACH: Esz-dúr szimfónia. Wq 183/2
MOZART: G-dúr hegedűverseny, K.216
C. PH. BACH: G-dúr szimfónia, Wq 183/4

Az English Concert 1973-ban alakult, Trevor Pinnock vezetésével, s hamarosan egyike lett a legismertebb régizenei együtteseknek. Harminc év után, 2003-ban az alapító Pinnock távozott a zenekartól, s a kiváló fiatal hegedűművész, Andrew Manze vette kézbe az együttes művészeti irányítását.

A vasárnap esti zeneakadémiai koncerten jobbnál jobb zenékkel kényeztettek el bennünket.
Az elsőként játszott Haydn-kamaraszimfónia 1778-ban keletkezett, s nem tudni pontosan, miért is kapta címként: Tempora mutantur (Változnak az idők). Talán valami újat, meglepőt, \"modernet\" akart írni Haydn, s ez maradéktalanul sikerült is. Meglehetősen izgalmas, újszerű kompozíciót ismerhettünk meg. A virtuóz első tétel után a Largo egészen megdöbbentő pillanatokat hozott. A zenekar plasztikus, igazán szép vonóshangzással indult. A hallgató számára oly magától értetődően kívánkozó zárlatok helyén időről időre egy \"rendellenes\" harmónia, vagy még gyakrabban maga a csend lepett meg bennünket. Haydn érdekfeszítő, izgalmas rejtvénnyé alakította ezt a tételt.

A zenekar láthatóan nagyon értette a szerző szándékát, Adrew Manze lelkes mozdulatokkal irányította őket, de mintha a közönségnek mégsem lett volna egyértelmű, mi is folyik a színpadon. Az unalom számos jele, hangos fészkelődés, székrecsegés, lábrakosgatás zavarta a lassú tételre odafigyelni szándékozókat.
Kissé alábbhagyott a mocorgás, amikor a fúvósok is bekapcsolódtak a cselekménybe. Kétségtelenül figyelemfelkeltő a barokk oboa hangja, ám a hangszeren játszó művész ritmikailag gyakran volt pontatlan. A metrumbeli hanyagságot a kürtök intonációs problémákkal tetézték.

Mozart c-moll Adagio és fúgájában a prelúdiumként funkcionáló Adagio szenvedélyes, szokatlan harmóniavilágú, feszült zene. A fúgán érződik a többnyire megszokott mozarti hangvételtől kissé eltérő megtervezettség, szinte tudományos átgondoltság. Egészen kivételes darab ez. A mélyvonósok remekül alapozták meg a hangzást, de a produkció nem volt igazán egységes. Nem könnyű egy ilyen bonyolult szövésű zenét koncertmesterként, hegedűvel a kézben biztonságosan összefogni.

C. Ph. Bach Esz-dúr szimfóniájában a zenekart két barokkfuvola egészítette ki. Megszólaltatói szép hangon, igazán kifinomultan játszottak, bár időnként az intonáció és a ritmika itt sem volt tökéletes. A három tételnek olyan gyorsan lett vége, hogy a közönség nem tudta pontosan hányadán is áll a dologgal: ez még csak az első tétel volt, avagy már szabad tapsolni... Manze kedélyes mosolygással oldotta fel a kissé kínos helyzetet.

A szünet után Mozart G-dúr hegedűversenye következett. Az első tétel remek lehetőség a hegedűs számára technikai bravúrok csillogtatására. Manze kétségkívül nagyon tud hegedülni, semmiféle problémát nem okoznak számára a nyaktörő futamok, és egyéb nehézségek. Dacára annak, hogy időnként megcsúszott a vonó, előfordultak intonációs gondok, és a lassú tételben jól esett volna kicsivel több bensőségesség, mindent tud a hangszerén, amit csak meg lehet tanulni.
A rondóban üdítő népies dallamok csendültek fel, egy helyütt például musettet idéző, dudaszóra emlékeztető hegedűszólammal, ám a zenekar ezekben a részekben is megmaradt a kulturált, mosolygós zenélésnél, pedig ez a néhány taktus elbírt volna akár egy adag kevésbé jól nevelt, népies túlzást is.

Végül ismét egy C. Ph. Bach-mű szólalt meg. A G-dúr szimfónia Andante tétele merész, figyelemkeltő harmóniavilágú zene, a zárótétel pedig igazi sikerdarab, a taps és a hangos brávózás nem is váratott magára.

Mindent egybevetve a koncert igazán maradandó élményt nyújtott, a művek mindegyike nagyszerű. A zenekar technikai tudása megkérdőjelezhetetlen, együttműködésük imponáló volt. A vonóshangzás valóban szép, változatos, dicséret illeti a mélyvonósokat is. A műveket nagy hozzáértéssel, átgondoltan adták elő. A művészek között szemmel láthatóan jó a kapcsolat, nagyon figyelnek egymás apró rezdüléseire.
Ami időnként hiányzott ezen az estén, az a feszesebben tartott ritmus, és - elsősorban a lassú tételek esetében - a meghittség, a mélyebb érzelmek, a fantázia merészebb vállalása.