Az egyenes út (A Liszt Ferenc Kamarazenekar a MűPában)

2007. január 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Liszt Ferenc Kamarazenekar (hangversenymester: Rolla János)
Yefim Bronfman - zongora

GRIEG: Holberg szvit
MOZART: c-moll zongoraverseny
SCHUBERT: V. szimfónia

Vannak könnyen megfejthető titkok, és vannak olyanok, melyekre talán csak akkor derül fény, ha elhagyjuk ezt a munkás árnyékvilágot. Hogy mitől esik a vajas kenyér mindig a megvajazott felére, hogy van-e rejtett kincs a szivárvány lábánál, vagy, hogy hová tűntek a fél pár zoknik..., bizony a \"negyvenkettő\" sem biztos válasz mindenre. Ha ez utóbbiakat kutatni egyesek számára fölösleges, vagy hiú ábránd is, az előbbi halmazban, a megvilágítható talányok kies birodalmában még nagyon is lehet keresnivalójuk.

A valóságban azonban nem mindig jár megannyi izgalommal a rejtélyek keresése, ahogyan az a filmekben szokás. Megesik, hogy mire feltesszük a kérdést, már tudjuk is a választ, más szóval maga a kérdés már magában rejti a feleletet, a titok nem titok többé, a rejtelem nem rejtelem: a rejtvénybe kódolt megfejtés. Márpedig ha egy zenekar hallhatóan úgy játszik, mint egy jó zenekar, előadásukban a művek éppen úgy szólnak, akár egy jó zenekaréban, ráadásul negyven éve aggatják rá a \"jó zenekar\" jelzőt, nincsenek többé kétségeink: az valóban csakis egy \"jó zenekar\" lehet.

Mert a Liszt Ferenc Kamarazenekar kétségkívül ilyen, egy jó zenekar, amely a professzionális hangszeres muzsikálás legmagasabb csúcsán teljesít, erről győzött meg valamennyi eddigi koncertjük, melyen jelen lehettem. S erről regélt a maga visszafogott, tartózkodó modorában a csütörtök esti hangverseny is a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben: pontosság, alaposság, kiegyensúlyozottság, gondos precizitás, már-már hibátlan hangszerkezelés, meg nem botló szólamvezetés, s mindez tökéletes arányérzékkel, körültekintően kevert hangsúlyokkal. Így szólalt meg az est nyitódarabja, Edvard Grieg Holberg-szvitje (vagy, ahogy egy kedves barátom becézni szokta, a Holberg-variációk), így Mozart c-moll zongoraversenye az elegáns játékot hozó, megnyerő tónusban zongorázó Yefim Bronfman szólójával, és ilyennek mutatkozott Schubert V. szimfóniájának előadása is.

A és B pont között a legrövidebb út mindig az egyenes; így oktatnak az iskolában. Ha sietünk, ha nem, ha ráérünk, ha nem, akármi is vár ránk az okvetlen elérendő B pontban, ha a legrövidebb úton akarunk járni, csakis az egyenest választhatjuk. Nem vághatjuk le a kanyart, mert nincs kanyar, nem időzhetünk a kereszteződésben, mert nincs kereszteződés - s nem hajlíthatjuk meg az utat (sem a kanalat) pusztán az akaratunkkal, hiába tudjuk, hogy valójában nincs is út (\"mert nincs kanál\"). És a párhuzamos utak - ha vannak - is csak épp olyan hosszúak vagy épp olyan rövidek, mint emez. Csak semmi titok, vár ránk a beteg nagyi, s várja az elemózsiás kosarat. Marad tehát a jól ismert, biztonságot nyújtó egyenes út.

Ezt érzem az LFKZ játékában, hogy mindig a kijárt, egyenes utat választják az első eljátszott hangtól az utolsóig. Nem azért, mert az a legrövidebb, hanem mert az az egyenes. A pompás, szépen felépített, és mindenekelőtt világos játék mögött rendre érezni a feszülő egyenes részvéttelenségét, érezni, hogy számukra nincs is másik út. És nincs kaland, nincs izgalom, nincsenek járatlan ösvények, váratlan titkokkal, veszélyekkel, nincs merész kitérő, nincs kitaposatlan csapás; nincs vad, sűrű erdő, mely csupa veszély.

Letérni az ösvényről kockázatos, elhagyni a járt utat rosszat szül, átlépni a határt végzetes lehet. Ám ahhoz, hogy titkokat fejtsünk, bizony néha el kell hagyjuk a kijárt gyalogutat. Meg kell szakítanunk az egyenest, hogy a rejtelmekkel teli rengetegbe jussunk. Nem tudjuk, mi lett volna, ha Piroska nem tér le a járt útról, de azt tudjuk, ha nem tér le, mi meg sem ismerjük a történetét. Igaz, a nagymama talán még ma is élne. Meg a farkas is.