Az akarás hatalma (A Filharmóniai Társaság Zenekara)

2007. március 19.
Magyar Állami Operaház

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Németh Judit - ének
Vez.: Eliahu Inbal

WAGNER: Wesendonk-dalok
BRUCKNER: VII. szimfónia

A hirtelen jött hidegfront csaknem nyom nélkül szellőztette ki az Andrássy úti könnygázszag utóvédjeit, az olvadó műanyag jellegzetes illata is lassan a múlté a békebeli telefonkabinok hűlt helyén, a mellékutcákban már nem visszhangoznak eltévedt csatakurjantások, sem rendőr-vezényszavak. Ám odabent, az arannyal kent palotában még zenélnek nappal és éjjel.

Március tizenkilencedik napjának eső áztatta estéjén Wagner és Bruckner muzsikája szólalt meg itt, az Operaházban az izraeli vendégkarmester, Eliahu Inbal pálcája alatt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának közreműködtével. És a nehezen feledhető Németh Judit felléptével: micsoda nemes orgánum, micsoda gyönyörű mezzo az övé! Helyenként úgy szólt a Wesendonk-dalok, mint a mesében, földöntúli lírával és gyönyörű poézissel. Noha nehezen indult az est, s mire a művésznő igazán belemelegedett, már véget is ért a dalciklus. Pedig a zenekari játékot is üdének és kompetensnek találtam, Inbal úgy kísérte az énekesnőt, ahogy illik, gondosan, odafigyelve a részletekre, szép tónusban. Így kereken, éretten és megfelelő fénnyel szóltak a dalok.

Ha azonban az est második felére gondolok, már kevésbé egyértelmű emlékeket őrzők. Persze vállalom, sosem hallottam eleddig olyan élő Bruckner-előadást mellyel maradéktalanul elégedett lehettem volna. Igaz, lemezen is keveset. Arról viszont szakadatlanul diskurálok, milyen is a jó Bruckner-interpretácó. Nehezen mozgó, zsíros és hömpölygő, mint Knappertsbusch-é? Vibráló és intellektuális, mint Furtwängleré? Vagy határozott, erőteljes és lendületes, mint Eugen Jochumé? S vajon a fenti mesterek Bruckner-hagyományából maradt-e még a maiaknak legalább \"mutatóba\"? Maradt-e még, mondjuk, Inbalnak, hogy megmutassa nekünk az ősz mester, miként is kell ezt csinálni?

A Bruckner-előadások egyik nagy kérdése mégiscsak az, mit tud kezdeni az üresjáratokkal - ha ugyan tényleg üresek azok a járatok -, hogyan idomítja egymáshoz a témákat, hogyan képes homogenitásba oldani a nehézkes hangszerelést, hogy a túlírtnak ható nyitótételek zsibbasztó regéi ne ólomlábakon csoszogjanak. S hogy a lassútételek ne üljenek le a tizedik ütem után, hogy a rezek bírják a strapát a véghajrában is. Aznap este a Hetedikben: hallottam megoldhatatlan feladattal küzdő hegedűsöket és igyekvő mélyvonóskart, hallottam eltévedt kürtöket, jól eltalált fafúvósállásokat és szépen felrakott harsonákat. S láttam egy jó képességű, rutinos karmestert, aki akart, csakugyan akart, és próbálta a legjobbat kihozni a gondjaira bízott zenekarból. Ez néha sikerült, máskor nem. A nyitótétel felejthetően szétesőnek mutatta magát, az Adagio ábrándos költészete viszont már annál meggyőzőbben szólt - ez a zenekar, azt hiszen, mindig is az efféle romantikus gesztushalmazok kiképzésében volt a legjobb. A Scherzónak éreztem az erejét és lüktetését, a fenyegető, indulatos fináléban a jól végzett munka eredményét; az akarás gyümölcsét, ha tetszik: hatalmát, mellyel elhitették velem a fellépők, hogy amit hallok, az, ami. Hogy ő az, Bruckner maga, a gondolkodó, Bruckner, a bölcselő, a tépelődő komponista, aki akadozva beszél, de szavára oda kell figyelni, mert amit ő mond, más nem mondja.

Ezért nem ítélném kétségesnek, még kevésbé felemásnak a hétfő este hallott Bruckner-játékot. Ha ezt tenném, majd\' minden Bruckner-előadást így kellene minősítenem. Ehelyett méltányolom a hiányosságaival együtt is iparkodni látszó zenekart, és becsülöm erőfeszítéseiket.