Az agogika királyai (BFZ / Strauss, Ravel, Prokofjev)
2007. november 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Alexander Toradze – zongora
Vez.: Fischer Iván
R. STRAUSS: A rózsalovag – első keringősorozat
PROKOFJEV: Nyitány héber témákra, Op.34/b
RAVEL: G-dúr zongoraverseny
R STRAUSS: A rózsalovag – második keringősorozat
PROKOFJEV: 1. (Desz-dúr) zongoraverseny, Op.10
RAVEL: La Valse
Irigyelni valóan szimmetrikusra szerkesztette műsorát legutóbbi koncertjén a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar. És nemcsak szimmetrikusan, de igencsak átgondoltan fűzte egymásba a gondosan kikeresett krediteket: a honi szalagavatók főattrakcióját, a keringőt helyezve előre, hátra és középre.
A Rózsalovagból hüvelyezett két keringősorozat szolgált nyitányul az est egyik és másik feléhez, s ezenközben két zongoraversenyt is elővezetett a vendégpianista, Alexander Toradze: Maurice Ravel G-dúr, valamint Szergej Prokofjev Desz-dúr koncertjét, s mindezt az orosz mester Nyitány héber témákra címmel adminisztrált nyitányával spékelte, továbbá a francia kolléga La Valse címet nyert zenekari darabjával (a műfaji meghatározás szerint: táncköltemény) öntötte nyakon. Eszelős – sziszegem fogaim között a programot olvasva, s tudom, nagyon meg vagyok fogva az estén, holott sosem mondanám ízlésemet konzervatívnak (mások mondanák). Most mégis olyan műsort hallgathatok fokozódó izgalommal, melyről tudom, oda kell rá figyelnem, mert mond valamit.
Hogy miről mesélt e koncert? Számomra elsősorban az agogikáról. S hogy az mi fán terem? Aki hallotta a zenekar pénteki hangversenyét, többet sosem kérdezi, csak mosolyog elégedetten hetyke bajsza alatt, mert megtanulta a leckét. Az agogika olyasvalami, amiről nehéz a nyelv eszközeivel szólni, olyasvalami, amit érezni kell. A Strauss-részlet után a Prokofjev-nyitány világított erre rá a legpregnánsabban, a tempó-, ritmus- és hangsúlyingadozások a végletekig finomított, a jó ízlés határait mégis legfeljebb csak simogató gyakorlatára. Kezdve a gondosan idiomatizált, s egyúttal briliánsan megszólaltatott klarinétszólóval, folytatva a tetszetősen felrakott, hangszíngazdag, ötletteli „kísérettel”.
A grúz származású, ám hazájának az USA-t választó zongorista, Toradze, afféle specialistának tűnik nekem. Diszkográfiája a Prokofjev-versenyműveken kívül alig jegyez egyebet. Ezt az egy műcsoportot azonban olyan kifogástalanul ismeri, előadását olyan tökélyre fejlesztette, hogy ezeknek a daraboknak ma ő a világon az első számú előadója. Magabiztossága, svungja, kételyt nem ismerő játéka egyfelől imponáló, ám összhangja a dirigenssel mégsem mindig példás – magamutogató, lazasággal operáló viselkedése pedig inkább taszító, mintsem megnyerő hatást ébreszt. Toradze afféle nagystílű, mondhatni könnyű kezű zongorajátékos, gyűrött Batman-gúnyájában úgy ül a nagy fekete hangszernél, akárha Buddhát látnánk: tekintetében megelégedéssel, elfogadással, végtelen kiegyensúlyozottsággal. S csépeli a billentyűket egy törhetetlen szovjet kombájn elszántságával.
Persze a Prokofjev-darab pimaszságának, öntudatosságának, sőt fölényességének át kell ragadnia az előadóra, így szólal meg igazán a Desz-dúr zongoraverseny. Az alig húszéves „szörnyű gyermek” szinte csak odaveti a hangokat (ki kér még?), ütemről ütemre bizonyítva rátermettségét elképedt mestereinek. Pazar lendülettel induló, majd rahmanyinovi andantéba szaladó, végül a kezdeti vehemenciával záruló, pazar munka a Prokofjevé. Ezen az estén Toradze és Fischer is pontosan adagolta az energiákat, s amit lehet, visszaadott a darab felszabadultságából, humorából, feszítő ambíciójából, világias bájából. Ahogyan a Ravel-koncertben is: pontosan, határozottan, mégis oldottan és fesztelen iramban muzsikáltak. Igen, valahogy így szól a kései Ravel a messzi Keleten, a novemberi cúg sebezte pesti éjben.
És persze a La Valse, végül, a slusszpoén, mikor a kecsesen ringó keringő buja, karneváli haláltáncba olvad. Quelle impertinence! – jut eszembe sokadszor az estén. Brutális. Bombasztikus. Már-már horrorisztikus. Mégis van benne valami törékeny és légies kiszolgáltatottság, valami rossz, magakellető elegancia. Ahogyan a Fesztiválzenekar spontánnak ható játékában is van valami ösztönszerű, vad és mégis nemes.
