Az Accademia Nazionale di Santa Cecilia Zenekara

Az Accademia Nazionale di Santa Cecilia Zenekara
Christian Tetzlaff - hegedű
Vez.: Antonio Pappano

HAYDN: D-dúr szimfónia, Hob. I:1
SZYMANOWSKI: I. hegedűverseny, Op.35
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

Március 22-én este a Nemzeti Hangversenyteremben a magyar közönség személyesen is megtapasztalhatta, mit is tud az Accademia Nazionale di Santa Cecilia Zenekara, ez az elképesztő múlttal rendelkező együttes, amely a múlt század eleje óta mintegy 14 000 koncertet adott, a zenei élet olyan hatalmas egyéniségeinek irányítása alatt, mint Mahler, Debussy, Strauss, Stravinsky, Hindemith, Toscanini, De Sabata és Karajan. Huzamosabb ideig vezette őket Bernardino Molinari, Franco Ferrara, Fernando Previtali, Igor Markevitch, Thomas Schippers, Giuseppe Sinopoli, Bernstein, Daniele Gatti, Myung-Whun Chung, ebben a hangversenyszezonban pedig Antonio Pappano a zeneigazgató.

Haydn I. szimfóniájával indult a hangverseny. Egyszerű háromtételes, divertimentóra emlékeztető muzsika, hangulatában is kifejezetten szórakoztató, üdítő, néhol kedvesen humoros. A hangzás a vonószenekarra épül, csembalóval \"dúsítva\". Az oboa, a kürt, és a fagott inkább csak megerősítő szerepet játszanak a tutti szakaszokban.
A zenekar kiváló. A vonóshangzás gyönyörű, egységes, a zenészek érzékenyen reagáltak a karmester minden mozdulatára, aki kedélyesen, végtelen természetességgel, időnként majdhogynem tánclépésekkel tarkítva dirigálta végig a szimfóniát.

A hangverseny következő száma Szymanowszki I. hegedűversenye volt.
A lengyel szerző 1916-ban komponálta ezt a művet. Jól elkülöníthető részekből álló, egyetlen nagyszabású, a későromantika hangulatát idéző tétel.
A zene rendkívül érzelmes hangvételű, és ugyan jócskán felfedezhetjük benne Debussy, Bartók (és még sokan mások) hatását, de ezzel együtt nagyon egyéni, kifejezetten izgalmas, fantáziadús alkotás. Akár egy mesebeli utazás fantáziavilágban, misztikus lények, különleges természeti jelenségek között. A darabot egyébként Tadeusz Micinski Májusi éjszaka c. költeménye ihlette.

A szólista, Christian Tetzlaff technikája lenyűgöző. Gyakorlatilag hibátlanul hegedül. (Ezt a ráadásként előadott Bach-műben is bizonyította.) Zenekar, karmester és szólista irigylésre méltó egységet alkottak. Lehet vitatkozni arról, hogy szeretjük-e a későromantikát, az érzelmek, a dráma, az enyhe érzelgősség időnkénti túlzott áradását, de azt kevéssé vitathatjuk, hogy az előadás magas színvonalú, élvezetes, kifejező és kimondottan magával ragadó volt.

A szünet után Brahms I. szimfóniája került sorra, melynek első tételét a szerző már 1854-ben elkezdte írni, de a kompozíció végleges verziója csak 1876-ban született meg.
Rendkívül hatásos, átgondolt előadásban hallhattuk ezt a komoly hangvételű művet.
Drámai erővel indult az első tétel, s ez az erő végig jellemezte az előadást. Időnként, különösen egy-egy fortissimo tutti részben tényleg megdöbbentő volt a hatás.

Pappano kitűnő karmester, világos mozdulatai, kifejező mimikája, magával ragadó egyénisége, temperamentuma rendkívül inspiráló. A zenekari pulpitus minden centiméterét kihasználva, egész testével közvetítette, mit akar hallani a zenekartól.
Egységes hangzás, pontos belépések, precíz ritmika jellemezte az előadást. Koncentrált, fegyelmezett volt az egész produkció, ugyanakkor szabadon, igazi lelkesedéssel, nagy átéléssel játszottak a zenészek. Nagyon jó volt ezt látni, hallani.

Ráadásként Verdi népszerű nyitánya szólalt meg, a Végzet hatalma c. operából.
No, itt aztán előkerült az olaszos temperamentum. Kár lenne a szót szaporítani, hiszen csak ismételni tudnám magamat a zenekar és a karmester nagyszerűségét illetően.
Kitűnő, nagysikerű koncert volt, szerencsésnek érezhette magát mindenki, aki jelen lehetett.