Asako Tamura harmadszor - Lucia az Erkel Színházban

2003. november 8.
Erkel Színház
Donizetti: Lammermoori Lucia

Karmester: Bartal László
Lord Ashton: Fokanov Anatolij
Lucia: Asako Tamura
Edgardo: Kelen Péter
Arturo: Gerdesits Ferenc
Raimondo: Kenesey Gábor
Alisa: Jász Klára
Normanno: Csiki Gábor

Hogyan születik a csoda?
Asako Tamura idén harmadszor látogatott el hozzánk, hogy februári és júniusi sikerét megismételje (felülmúlja?). A fiatal és tehetséges japán hölgy immár otthonosan mozog az Erkel színpadán. Elérkezett az ideje, hogy most már más szerepre is felkérjék őt.

Sikerének egyik oka a hangja. Olyan könnyedén énekel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Okosan és jól bánik a hangjával: az első felvonás nehéz áriája után nem fárad el a harmadik felvonásra sem, ahol a még szebb és még nehezebb ária következik. Asako Tamura lírai szoprán, biztos magasságokkal, és olyan hangterjedelemmel, hogy nem kell versenyeznie a zenekarral.

A siker másik oka a játéka. A művésznő színpadra termett, alakítása élővé teszi a darabot, és bizonyítja, hogy a belcanto opera sem csupán az éneklésről szól.
Mindhárom alakítását volt szerencsém látni, így kijelenthetem, hogy a mai estén felülmúlta az előző kettőt, és nem csak azért, mert mostanra megszokta ezt a rendezést, hanem azért is, mert ezúttal olyan hazai erősségeket kapott maga mellé partnernek, akik szintén nem először éneklik ezt a darabot. De ennél is többről van szó.

Kelen Péter soha nem \"csak\" énekel, tőle minden alkalommal aprólékosan kidolgozott alakításokat láthatunk. Sugárzik róla, hogy nagyon élvezi, amit csinál, és ez természetesen hatással van a nézőre is.
Ma este már az első felvonásban magasra tették a lécet. Tamura és Kelen ráéreztek a közös hangra, vagy csak mindketten szeretnek játszani, mindenesetre remekül kiegészítették egymást. A második felvonás nagy kérdése az volt: lehet-e még jobb? Lett. Az esküvői jelenetben Edgardo szinte őrjöngött: ijesztően élethű alakítás volt. Hátra volt még a két nagyária a harmadik felvonásban. Asako Tamura ismét elbűvölte a közönséget. Ekkorra már állandósult a vastaps és a lelkes brávózás. Kelen Péter talán úgy gondolta, hogy ő sem adja lejjebb, és olyan áriát kanyarított a végére, hogy azóta keresem rá a jelzőket, de nem lelem. Hölgyeim és uraim, ezt úgy hívják: katarzis.
Ez az alakítás sokáig emlékezetes marad, és még azt is megbocsátom neki, hogy úgy elvarázsolt, hogy rossz buszra szálltam hazafelé menet...

A két kiváló alakítással akár meg is elégedhetnénk, de ezúttal többet kaptunk: Enrico szerepét olyan énekes kapta, aki képes súlyt adni a figurának, és nem csak hangerőben. Ashton nem mellékszereplő. Lehet, hogy Donizetti nem árnyalta a figurát annyira, mint a főhősöket, de ez esetben az énekes feladata, hogy kialakítsa felfogását erről a szereplőről. Elfogultságom biztos tudatában kijelentem, hogy Fokanov Anatolij mai alakítása, színpadi jelenléte nem maradt el hangi teljesítménye mögött. Enrico az ő értelmezésében meglehetősen önző, hirtelen haragú figura, akinek mindennél fontosabb - kis anakronizmussal élve - az egzisztenciája. Könyörög, fenyegetőzik, hazudik, bármit elkövet, hogy Luciát rábeszélje a házasságra, végül összeomlik, amikor kiderül, hogy minden elveszett. Mégsem ilyen egysíkú és negatív a figura. Fokanov mutatja, hogy Enrico is meginog néha: a hamis levél átadását rögtön megbánja, látva, hogy milyen hatással volt Luciára, de mégsem visszakozik, a saját céljai fontosabbak, mint Lucia boldogsága.

Mondhatnánk, hogy három ilyen alakítás mellett már nem számít, hogy a kisebb szerepekben mi történt, de nem mehetünk el szó nélkül a negatívumok mellett sem. A szereposztás két gyenge pontja Raimondo és Arturo. Az előbbi is fontos szereplő, lényeges (és szép!) dolgokat énekel, ezért nem mindegy, hogyan teszi. Kenesey Gábor minden igyekezete ellenére sem tudott megbirkózni Raimondo szerepével, rekedtségéből arra következtetek, hogy nem teljesen egészségesen énekelt.
Naivan azt hittem, hogy A. T. alulmúlhatatlan Arturo szerepében, de tévedtem. Gerdesits Ferenc nemcsak hamisan, hanem hangosan is énekelt, ami nagy tapintatlanság tőle.

Nem esett még szó Jász Kláráról, aki sok kis szerepben tud élményt nyújtani, nem volt ez másképp ma sem. A Normanno szerepét éneklő Csiki Gábor ellen sem tudok semmit felhozni.
Ahogy a Lucia-előadásokat általában, most is Bartal László vezényelte az előadást. A zenekar produkciójából kiemelném az első felvonás gyönyörű hárfabetétjét, amelybe most kivételesen kevesen köhögtek bele, illetve a harmadik felvonásbeli Lucia-áriában a fuvolaszólót.

Hogyan születik a csoda?
Biztos recept nincs, de aki ott volt ma este, ajándékot kapott. Aki pedig lemaradt róla, reménykedhet, hogy lesz következő alkalom.