Apraja, nagyja, veleje (A MÁV Szimfonikusok Sosztakovics-estje)

2008. április 3.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÁV Szimfonikus Zenekar
Varga Tamás – gordonka
Vez.: Daniel Raiskin

SOSZTAKOVICS:
Ünnepi nyitány
2. gordonkaverseny
V. szimfónia

Azt mondanám, Sosztakovics afféle félklasszikus. Tíz éve még nehezen lett volna elképzelhető egy kizárólag Dmitrij Sosztakovics műveiből összeállított koncertprogram, ma már senki sem kapja fel rá a fejét. Még akkor sem, ha a g-moll gordonkaverseny egyébként nem gyakori vendége a hazai koncerttermeknek. Nem így az V. szimfónia. Véletlen lenne, hogy harmadízben hallom ezt a művet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben? Korántsem. (Az már inkább lehet véletlen, hogy mindannyiszor külhonból importált karmesterrel.) Sosztakovics legnépszerűbb művei ma már olyan magától értetődő repertoárdarabjai a világ koncertéletének, mint bármely más klasszikus szerző legjobb szimfonikus munkái, Beethoventől Mahlerig. Magyarország aligha lehet kivétel.

És ne is legyen kivétel. Noha Sosztakovics harminc éve még tőről metszett kortárs szerzőnek számított, legjobb szimfóniáinak lemezfelvétele a jelenben – mennyiségi értelemben mindenképpen – már-már az idősebb honfitárs Csajkovszkij e műfajban elért eredményeivel vetekszik. Tény: angolszász földön vagy Németországban jóval korábban megindult a Sosztakovics muzsikája iránti élénk érdeklődés, mint a délszaki vidékeken, ám az utóbbi évtizedek fejleményei azt mutatják, mára a latin országok is behozni igyekeznek a hátrányt. Két évtizede ugyan ki gondolt volna arra, hogy a Milánói Giuseppe Verdi Szimfonikus Zenekar az ezredelőn összkiadást készít Sosztakovics szimfóniáiból?

De ha már így van, s Dmitrij Sosztakovics életműve egyre nagyobb tömegeket vonz, vajon helyes-e meglepődnöm a MÁV Szimfonikus Zenekar csütörtök esti koncertprogramján? Dehogy. Sőt, értő kezekkel összeállított műsornak gondolom, mely nemcsak tökéletesen megfelel a leghagyományosabb műsorszerkesztési követelményeknek (nyitány–versenymű–szimfónia), de az adott kereteken belül is igen széles vásznat feszít Dmitrij Sosztakovics munkásságát kivetítendő. Nem abban a tekintetben, hogy az életmű különböző időbeli szakaszaiból merít – bár akár ez is elmondható lenne –, hanem, mert az általa művelt, esztétikai értelemben meglehetősen különböző „tendenciákból” keres és tesz egymás mellé emblematikus kompozíciókat.

Az 1954-ben, az Októberi Forradalom harminchetedik évfordulójára írt Ünnepi nyitány egyike a szerző legharsányabb műveinek. Tipikus példája annak lármás, szinte már erőszakos, aggasztóan üres „cirkuszi” zenének, melynek Sosztakovics nagymestere. Észre kell vennünk, a balettek és filmzenék mellett elsősorban a „Nagy Októbernek” szóló alkalmi munkák ilyenek, semmitmondóak, tartalmatlanul bombasztikusak, túlzott ünnepélyességük és pátoszuk olykor fárasztó – de hozzá kell tennem, minden bizonnyal szándékoltan az.

Tökéletes ellentétben áll ezzel az attitűddel a két csellóverseny, illetőleg a hegedűre írt koncertek, valamint a legtöbb kamarazenei kompozíció. Így a 2. gordonkaverseny is egészen más világot idéz, mint a nyitány, s alighanem Sosztakovics egyik legsúlyosabb alkotása ez. Már szerkezete is eltér a megszokottól: a nyitótétel egy jellegzetesen sosztakovicsi Largo, majd az egybekomponált középső és zárótétel (mindkettő Allegretto) nyújt több egészen különböző karakterű, hol külsőségesen kifejező, hogy visszafogottan hullámzó, szinte magába forduló impulzusokat.

Az V. szimfónia pedig első hallásra mintha ötvözné e két zenei univerzumot. Valójában ennél többről van szó: a d-moll szimfónia a legjobb szimfonikus hagyományok, Beethoven, Csajkovszkij, Mahler útján indul el. S miközben diadalmas felvonulást és démoni csatazajt közvetít néhol, nem nehéz meglátni a benne a lemondó, vagy a fojtó félelemről árulkodó gesztusokat sem.

A karmesterváltozás nyomán egy fiatal orosz dirigens, Daniel Raiskin került a MÁV Szimfonikusok élére ezen az estén. Raiskin kvalitásairól nem voltak előzetes információim, a koncerten nyújtott teljesítménye azonban egy lelkes és tehetséges dirigens képét mutatja. Mozdulataiban határozottnak látszik, jelzései következeteseknek tűnnek (bár meglehet, nem mindig könnyen követhetők), aktivitása, „szereplése” a pulpituson kissé eltúlzott.

A zenekar, bár sokszor nem érzem kellően feszesnek a játékukat, alapvetően megbízhatóan muzsikál, nagyobb kilengések nélkül. Míg az Ünnepi nyitány pusztán egy korrekt, de lendületes előadással szolgál, a versenymű kísérete már összeszedettnek hat és általában véve is pontos játékot mutat, és ami különösen fontos, sehol sem válik bántóan tolakodóvá. Varga Tamás szólója hiánytalan technikai tudásról, és a mű alapos ismeretéről árulkodik. Apró, de nem elhanyagolandó problémának mindössze azt látom, hogy Varga a versenymű felvetette problémákra sokszor csak „technikai” válaszokat talál. Nem okvetlenül a puszta játékintenzitásra gondolok, inkább az idiomatikus kifejezésrendszer expresszívebb bemutatására, a mélyebb összefüggések feltárására, nagyobb szuggesztivitásra és vivőerőre, mellyel kiemelné a darab ellentétes igényű gesztusait. Felkiáltások, sóhajok helyett inkább csak ponttal lezárt állításokat hallok.

A szimfónia előadása helyenként meghaladta ugyan a zenekar képességeit, de összességében kevés, zokszóra okot adó mozzanatot hallottam. A vonósok tónusa, ha nem is mindig marad ideális egységben, de végig kielégítően szól, a fafúvókra panasz alig lehet; a rezek persze a megszokott vegyes képet mutatják. Míg perfekt szólókürtöt hallok végig az estén, esetlegesen megszólaló trombitákat is tapasztalni. Pedig a negyedik tétel rézkórusai szinte követelik a markáns és pontos megszólalást. Raiskin vezénylésében kevés a körvonalazódó, valódi koncepció, igyekezetét szemmel jól látni, füllel kevésbé tapasztalni – talán megelégszik azzal, ha a szimfónia nagyjában-egészében megszólal. Mindez azonban értékelendő és becsülendő teljesítmény egy egyébként nagyon is fejlődőképes együttestől. Mert vallom: a MÁV Zenekar nem fényes ékköve, de fontos láncszeme a magyar zenekari kultúrának. Sosztakovics-játékuk nyomán nemcsak mi tanulunk sokat, de minden bizonnyal ők is erősödnek.