Amiről nem lehet beszélni – Mahler második a Zeneakadémián

©fotó: Fejér Gábor

Mahler: II. szimfónia c-moll „Feltámadás”
Szabóki Tünde (szoprán), Gál Erika (mezzoszoprán),
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás),
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Kobayashi Ken-Ichiro

Újabb csapás az objektív kritika lehetőségéről terjengő homályos mítoszokra. Milyen szakmai kritériumoknak kell megfelelniük a muzsikusoknak? Legyen tiszta az intonáció, legyenek pontosak a belépéseik, játsszanak együtt a többiekkel és figyeljenek a karmesterre.

És akkor jó lesz?

Nos, nemrégiben két olyan hangversenyt is meghallgattam - ráadásul azonos programmal - ahol a zenészek felkészültsége és teljesítménye kifogástalan volt. Az egyik igazi nagy élmény volt, a másik viszont fárasztóan lapos.

Most némileg más volt a felállás. Mahler második szimfóniáját utoljára élőben a Magyar Állami Operaházban hallottam, és ahogy meg is írtam, sok pontatlanság és hiba zavart meg abban, hogy igazán élvezhessem a számomra egyik legkedvesebb művet.

Messze nem olyan mértékben, de kisebb-nagyobb hibákra a Nemzeti Filharmonikusok jelen koncertjén is húzogathattam volna kréta-strigulákat. Vajon hogyan magyarázhatnám azt, hogy most ezek miért nem zavartak különösebben? Miben voltak mások a hibák, hogy most nem álltak a mű és a közönség közé?

Könnyű lenne azt állítani, hogy képzettségem és tehetségem - pontosabban ezek hiánya - akadályoz a szakszerű elemzésben, de akkor mit mondjunk arról az egészen különleges élményről, ami a finálé előtt ért.

Amikor egy intésre, egyszerre és némán feláll a kórus, nem történik semmi zenei szempontból elemezhető dolog, semmi teátrális, semmi zenei motívum, semmi direkt "művészi" hatás - és mégis könnybe lábad tőle a szem.

„Amiről nem lehet beszélni – arról hallgatni kell...” - javasolja Ludwig Wittgenstein!

Ha megfogadom, mindössze egy-egy szóvá tehető apróság marad, de hátha az elmosódott körvonalakból is meg lehet sejteni valamit a lényegből.

Valaha úgy véltük, hogy a Zeneakadémia pódiuma egyszerűen nem elég nagy Mahler szimfónia bemutatásához. Az érthető, hogy Kobayashi egykori karmesterverseny-győzelme évfordulójára szervezett (egyik) hangverseny helyszíne a Zeneakadémia, de hogy épp itt kerül sor egy ekkora apparátust foglalkoztató mű előadására, azon meglepődtünk. A zenekari tagok valószínűleg elég kényelmetlenül érezhették magukat akkora zsúfoltságban, talán a vonót is csak megfelelő körültekintéssel húzhatta végig néhány hegedűs, de valójában az akusztika sem ekkora hangtömegre lett kitalálva. Nem csupán a pódium, hanem a légtér is telítődik néha, amitől az egyébként nagyon tisztességesen muzsikáló NFZ játéka is definiálatlannak tűnik néha...

Gondolom a külső trombiták is a helyhiány miatt álltak túl közel. Előnyös lehetett, hogy a pódiumról nyíló oldalfolyosón álló hangszereseket Kobayashi közvetlenül is beinthette, de a hang a középerkélyről hallgatva alig volt kevesebb a zenekari pultok mögött ülő kollégákénál, sejtelmesen távolról szóló mennyi fanfárokról pedig szó sem volt.

A kórus basszus szólamára korábban tettem kevéssé hízelgő megjegyzéseket is. Talán lassan tanulnak, talán csak restek, de néha ők voltak a leggyengébb láncszem a Nemzeti Énekkarban. Most pedig megajándékoztak a leggyönyörűbb belépéssel, amit valaha hallottam.

Szabóki Tünde kicsit kevesebb vibratóval talán éteribb lehetett volna, de így is nagyon hiteles, szép szólót hallottunk tőle. Gál Erika is tetszett.

És az ünnepelt...

Negyven éve volt szerencsém figyelemmel kísérni a karmesterversenyt, igaz akkor a középerkély első sorában még nem én ültem a feleségemmel, hanem a zsűri elnökei, Ferencsik János és Willi Boskowski...

Kobayashi állítólag most 73 éves, de sokat nem változott. A haja éppen csak szürkül és a termete se lett nagyobb időközben. Lehet, hogy ha partitúrából vezényelne, ki sem látszana mögüle? Mindegy, teljesen érdektelen, merthogy nagyon „tudja” a darabot, és rendkívül szuggesztív. Amúgy sem karmesteri pódium most az övé, hanem szószék, ahol óriássá válik és kinyilatkoztat.

És végül, ezen múlik minden, mert ez tényleg kinyilatkoztatás.

Sokfelé olvashattunk és hallhattunk a feltámadásról, sokan ígérték már a mennyországot nekünk, de senki olyan hittel és hitelesen, mint Mahler. Amikor a fináléban a kórus megszólal: „Aufersteh'n, ja aufersteh'n!” akkor a közönségből mindenki hívővé válik. Ha ez megtörténik, akkor az jó hangverseny volt.