Amerikaiak és magyarok (Az UMZE koncertje)
2008. december 2.
Zeneakadémia
ELLIOT CARTER: Asko Concerto
JOHN ADAMS: Chamber Symphony
VAJDA GERGELY: Vákuum
ELLIOT CARTER: Four Pieces for Timpani
KURTÁG GYÖRGY: Samuel Beckett: What is the Word
Molnár Piroska (narráció), Király Csaba (zongora), Rácz Zoltán (timpani)
A Tomkins Énekegyüttes szólistái
UMZE Kamaraegyüttes
Vez.: Vajda Gergely
Előre szeretném bocsátani, hogy az UMZE koncertjén kivétel nélkül olyan művek szerepeltek, amelyeket először hallottam, s ez szükségképpen azzal jár, hogy benyomásaim a szokásosnál is esetlegesebbek, a megszokottnál is nagyobb a téves megítélés kockázata.
A hangversenyre néhány nappal a neves amerikai zeneszerző, Elliott Carter századik születésnapja előtt került sor, így érthető, hogy a műsoron a – jó egészségben és alkotókedvben – matuzsálemi kort megért mester két alkotása is szerepelt. A program Carter Asko Concerto című művével kezdődött. Az ezredfordulón írt darab igazi concerto, a kamaraegyüttes szinte minden tagja előbb-utóbb hosszabb-rövidebb szólókban mutathatja meg hangszertudását. Eleinte nehezemre esett befogadni az olykor kissé véletlenszerűnek tűnő hangokat, de ahogy teltek a percek, egyre jobban megragadott a zene áramlása, s kifejezetten sajnáltam, amikor véget ért. Carternek mindössze négy zenekari művét hallottam eddig, mégis úgy érzem, egy-két perc után felismertem volna, hogy ki az Asko Concerto szerzője. S ez mindenesetre Carter erős zeneszerzői egyéniségére utal.
Egészen más világot tárt elénk a másik amerikai komponista, John Adams Kamaraszimfóniája. Adams kétségtelenül igen jól felkészült szerző, hatásosan alkalmazza a zenetörténet fejlődése során feltárt kompozíciós lehetőségeket, megoldásokat. Témáit kellő mennyiségben ismételgeti, hadd barátkozzon velük a hallgató. Beletesz egy kis Stravinskyt (alighanem különösen hosszú időt töltött a Katona története tanulmányozásával), egy nagy adag Bernsteint, s némi jazzes ritmusokkal ízesíti a főzetet. Szóval minden megvan ebben a műben – a zeneszerzői egyéniség, az eredeti ötletek megjelenését kivéve. A Carter-művel ellentétben – bevallom – minden tételnél alig vártam, hogy vége legyen.
De nem lenne korrekt a beszámolóm, ha meg nem írnám, hogy a Zeneakadémia – nyilván zömmel nálam hozzáértőbbekből álló – közönsége sokkal nagyobb szeretettel fogadta Adams darabját, mint Carterét. (Most tessék visszaidézni, amit az első bekezdésben írtam...)
Szünet után ősbemutatót hallottunk, az est karmesterének, Vajda Gergelynek a műve, a Vákuum hangzott el, amelyet Schilling Árpád Egy szabadulóművész feljegyzései című könyvecskéjének néhány idézetére írt. Azért alkalmaztam a kissé szokatlan „idézetére írt” fordulatot, mert Vajda nem zenésítette meg a szövegeket, azokat Schilling Árpád elmondásában – magnóról, jól (?) felerősítve – hallottuk, lényegében a zenével párhuzamosan. És ebből a párhuzamosságból eredtek gondjaim: a szövegek – amelyek hol eredeti gondolatokat, hol közhelyeket közvetítenek; hol általános érvényűek, hol napi politikai aktualitásokhoz kötődnek – számomra nem kapcsolódtak a zenéhez (mint az euklideszi geometriában, ahol a párhuzamosak a hangversenyterem véges terében nem találkoznak). Nyilván Vajda Gergely szándékával ellentétes a megjegyzésem, de én nagyon szívesen meghallgatnám a zenei részt külön, sok izgalmas effektust, szép hangzást, élvezetes témát tartalmazott. Ezek egy részét a hangos prózai szöveg eltakarta.
Ismét Carter következett, Rácz Zoltán játszott el – a tőle megszokott virtuozitással – négyet az eredetileg nyolc, üstdob-négyesre írt darabból. Ezek a különös szerzemények visszahoztak valamit a zenének abból az ősi-eredeti mágikus hatásából, amit ma már talán csak az afrikai erdők mélyén, vagy a japán szertartásokon hallani. Persze Carter nem egyszerűen az ősi, primitív dobolást másolta, a sajátos szólódarabokba érezhetően beleszőtte az európai zene évszázadok során kifejlődött finomságait is.
Az est méltó megkoronázását jelentette Kurtág György Samuel Beckett: What is the Word című művének az előadása. Nagyon sajnálom, hogy ez a lassan két évtizedes alkotás eddig elkerülte a figyelmemet. Kurtág zseniálisan ragadja meg a Beckett-szövegek bölcsességét, abszurd iróniáját, s ha kell, szándékosan komolykodó blődségét. Az előadás szuggesztív volt, kitett magáért a zongoraszólót játszó Király Csaba, a többségében az erkélyeken elhelyezett kamaraegyüttes, a karmester. Ragyogóak voltak a Tomkins Énekegyüttes szólistái, de a legnagyobb dicséret a „narrátort”, Molnár Piroskát illeti. Nem tudom, hány Beckett-színdarabban szerepelt már, hány Beckett-írást olvasott-elemzett, de pontosan érzi a szerző komolyságát és komolytalanságát. Nem tudom, végzett-e korábban énektanulmányokat, de ragyogóan váltotta a prózai szövegmondás különféle artikulációit az olykor már éneklésbe váltó deklamációval.
Azt hiszem, erről a koncertről minden jelenlévő elégedetten távozhatott. Sokféle muzsikát hallottunk, bőséges volt a zenei étlap kínálata – bizonyára mindenki megtalálta a neki tetsző falatokat.
