Amerikai kórus, magyar zenekar és francia muzsika - A LFZE és az Oratorio Society of New York hangversenye

2007. június 26. Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem 19:30
Poulenc: g-moll orgonaverseny
Honegger: Dávid király
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekara
Oratorio Society of New York Kórus
Rachael Rosales, Malena Dayen, Potyók Dániel – ének
Hegedűs D. Géza - narrátor
Kent Tritle – orgona
Vez.: David Rosenmeyer, Kent Tritle

Majdnem egy időben – mindössze két év különbséggel – alapította Liszt Ferenc a budapesti Zeneakadémiát(1875), illetve Damrosch, Liszt weimari koncertmestere az Oratorio Society kórustársaságot(1873), amely ma New York második legrégibb kulturális szervezete. E két nagy múltú intézmény együttműködésének köszönhetően jött létre június 26-án a Művészetek Palotájában egy rendkívül izgalmas műsor-összeállítású hangverseny.

Elsőként Francis Poulenc g-moll orgonaversenye hangzott fel, melyben a szólót Kent Tritle, az Oratorio Society, sorrendben tizenegyedik zeneigazgatója játszotta, a Zeneakadémia zenekarából alakult együttest pedig David Rosenmeyer vezényelte. A darab hangszer-összeállítása igen érdekes, az orgonát ugyanis vonós együttes és üstdobok kísérik. A karmester szimpatikus ifjúi hévvel, hatalmas lelkesedéssel, kissé balettes mozdulatokkal, és nem túl meggyőzően vezényelt. Az egyetlen nagy tömbből álló darab tulajdonképpen lassú és gyors részek váltakozása. Az Andante moderato jelzésű, egyébként leghosszabb összefüggő szakasz például kimondottan érdekes zenei anyagú, szövevényes, szép dallamokkal átszőtt, romantikus hangulatú rész, melyet érzésem szerint lehetett volna több hangsúlyozással, több szenvedéllyel előadni. Általában véve a gyorsabb, mozgalmasabb részek voltak a meggyőzőbbek, a lassúak kissé fénytelenre, unalmasra sikeredtek, bár a vonósgárda többnyire tisztán szólt, s nagyjából együtt is voltak a szólóhangszerrel.

A Dávid királyt Honegger eredetileg egy színházi előadáshoz írta kísérőzeneként. A hangszer összeállítást sem a szerző, hanem a színház adottságai szabták meg, így történt, hogy tizenhét hangszerre és százfős kórusra kellett komponálnia. Amikor e feletti aggodalmáról panaszkodott Sztravinszkijnak, ő így válaszolt: „Nagyon egyszerű, dolgozzék úgy, mintha ön választotta volna az együttest, és komponáljon száz énekesre és tizenhét hangszerjátékosra.” Honegger alaposan fejébe véste Sztravinszkij szavait, ahogyan ő maga mondta: „..ebben az egyetlen mondatban életre szóló leckét kaptam: azt, hogy sohase tekintsem az adottságokat kényszernek, hanem személyes feladatnak, belső szükségszerűségnek.”

A mű bemutatója 1921. június 11-én volt. Bár a korabeli kritikusok véleménye megoszlott a Dávid királyról, mégis ez volt az a mű, mellyel Honegger a világhírnév felé indult. Megvallom, a darab megítélésének tekintetében Szőllősy Andrással értek egyet, aki Honegger című könyvében a következőket írja: „Nehéz olyan zenemű stílusáról, zenei nyelvéről írni, amely minden ütemében magán viseli a remekmű bélyegét, s egészében mégis az elsietettség, az aránytalanság benyomását kelti.”

A kedd esti előadásról is elmondhatom, hogy az elsietettség és az aránytalanság benyomását keltette. Az aránytalanság leginkább abban nyilvánult meg, hogy az eredeti százfős kórus helyett, mindössze alig ötvenen álltak az énekkar soraiban, s ráadásul jó mélyen behúzódtak a színpad hátsó részébe. Az elsietettséget pedig arra értem, hogy kissé hajszoltnak, kapkodónak éreztem az előadást.

A narrátor személyében Hegedűs D. Gézát tisztelhettük, aki rendkívüli lelkesedéssel vetette bele magát a Dávid királyról szóló történet előadásába. Lelkesedése azonban egy idő után már csak túlzottan patetikusnak, később egyre idegesítőbbnek tűnt, mert minden mondat egyformán hevült, egyformán hangsúlyos volt, így aztán rövidesen az az érzésem támadt, semmi különös nem történik ebben a darabban. Az érthetőséget zavarta kissé, hogy a színművész gyakran elharapta a szavak végét, illetve az egyes szakaszok végénél elfordult a mikrofontól, minek következtében fontos szótagok, szavak egyszerűen elvesztek a semmibe.

Az Oratorio Society kórusa változó teljesítményt nyújtott. Sokszor nagyon meggyőzően énekeltek, olyankor nem volt sem a hangzás egységével, sem a tisztasággal gondjuk. Néha azonban, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy az idő haladtával egyre inkább hamisan szóltak, lecsúsztak, illetve hajlamosak voltak késni, főként a sűrűbb, élénkebb részekben, ahol a francia szöveg gyors kiejtése is gondokat okozott nekik. Hiányoltam előadásukból a kifejezőbb, erőteljesebb akcentusokat, amelyekkel élőbbé, izgalmasabbá tehették volna a kórustételeket. Az egyik mélypontnak a 8. tételt éreztem, ahol csak a férfikar énekelt, rettentően hamisan, bizonytalanul, olyan benyomást keltettek, mint akik keresik a hangokat a kottában. A másik kellemetlen pillanat a 16. tétel volt, amikor az énekkarnak hatalmas szerep jut, a szerző őrületesen, szinte már robbanásig fokozza a feszültséget, mire egy fortissimó tetején végre megszületik a „megkegyelmező” akkord. A kromatikus fokozás viszont kevéssé sikerült hatásosra, gyengén és hamisan szólt a kórus (itt aztán nagyon kellett volna a száz énekes), emiatt a katarzis sem született meg igazán.

A szóló énekesek közül nekem leginkább Malena Dayen tetszett. Bár az első megszólalásakor úgy éreztem túl sok és csúnya vibrátóval énekel, de ez valószínűleg csak az izgalom megnyilvánulása volt, mert később hangja teltebb és simább lett, s igyekezett nagyon kifejező lenni. Különösen figyelemreméltó volt a jósnő drámai, rendkívül szuggesztív megformálása.

Rachael Rosales kicsit kevésbé tudott meggyőzni, ő ugyanis nem csupán a kezdeti izgalmaktól vibrált csúnyán, hanem folyamatosan, azon kívül a magasabb hangokat nem tudta mindig tisztán kiénekelni, s hangja sem volt igazán szép, kissé szorítva, erőltetve énekelt.

Potyók Dániel hangja megbízhatóan, ám kissé egysíkúan és elég halkan szólt, túl sokat nem tudott hozzátenni a zenei élményhez.

A zenekar viszont igazán kitett magáért. Az igen nehéz fúvós szólamok többnyire rendben megszólaltak, s az ütősök is szépen helytálltak. Az egész koncertre jellemező, hogy szépen rendesen eljátszották mindkét darabot, ennél sokkal több azonban nem történt. Azért így is nagyon szép, izgalmas vállalkozásnak tekinthető mindkét zenemű előadása. Mindenképpen érdemes volt meghallgatni ezeket a hazánkban meglehetősen ritkán játszott műveket.