Alázat és méltóság hangján (Liszt: Szent Erzsébet legendája)

2006. november 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Danubia Szimfonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
Rálik Szilvia, Wiedemann Bernadett, Fried Péter, Massányi Viktor, Szvétek László, Hámori Szabolcs
Vez.: Héja Domonkos

LISZT: Szent Erzsébet legendája

Több szempontból is kiemelkedő esemény volt a vasárnap esti Szent Erzsébet legendája-előadás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Egyfelől második etapjaként szolgálta a Budapesti Liszt Ünnepek címen megrendezett illusztris koncertsorozatot, másfelől pedig nyitánya volt (ha eltekintünk a Szent István-bazilikában tartott, Erdő Péter bíboros, prímás által celebrált ünnepi szentmisétől) a jövőre esedékes Jubileumi Szent Erzsébet-évnek, melyet "az elesettek gyámolítója", Árpádházi Szent Erzsébet születésének nyolcszázadik évfordulójának tiszteletére segített életre - mások mellett - a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia.

S minthogy Liszt ezen nagyszabású oratóriuma meglehetősen ritkán hangzik el hangversenyen, különleges estében, rendkívüli zenei élményben bízhatott a nagy számban megjelent budapesti közönség is. A jubileumhoz kapcsolódóan a koncertet megelőző percekben Erdő Péter bíboros beszédében méltatta Szent Erzsébet erényeit, melyben rámutatott a sárospataki születésű szent asszony példájának mai aktualitására, majd átadta a Szent Erzsébet rózsája-díjat Gombás Istvánné Fehér Annának, aki a szenvedélybetegek gyógyulásáért kifejtett áldozatos munkájáért részesült az elismerésben.

Így a mintegy félórás bevezető után indult útjára Liszt Ferenc oratóriumának előadása. Már az első megszólaló hangok jelezték, kivételes műről kell beszélnünk. Liszt első oratorikus műve, a Szent Erzsébet legendája a maga idejében óriási sikert könyvelhetett el, legalábbis sokszorosan nagyobbat, mint a manapság jóval gyakrabban műsorra kerülő Krisztus, mely a saját korában csupán szűk körben nyert el valódi megbecsülést, vagy mint a harmadik, mára csaknem elfeledett Liszt-oratórium, a Via Crucis, amely csak a szerző halála után mintegy négy évtizeddel érte meg első nyilvános előadását.

Liszt alkotása egyaránt támaszkodik a wagneri zenedráma és a mendelssohni oratórium hagyományára, ugyanakkor számol azzal a kihívással, mely a romantikától az oratórium műfajának megújítását várta el. Mindenekelőtt a mendelssohni-schumanni út folytathatatlanságát deklarálva Liszt műve Wagner és Berlioz hatásáról tanúságot téve indul el az új úton, ám a kortársak erős zenei befolyása ellenére mégis személyes gyökerű műként tárul elénk. Vagyis egyrészt a 18-19. századi oratorikus tradíció szimfonikus átértelmezését végrehajtva nyújt újszerű megoldásokat a műfaj továbbéléséhez, másrészt jól felismerhetően a német zenedráma eszköztárának segítségével bontja ki szárnyait, mindezt a jellegzetes liszti modorban.

A mű témája (Szent Erzsébet csodákkal keretezett, példaértékű életútja) jelzi szerzőjének elkötelezettségét a magyarság felé, s egyúttal jól mutatja a szociális kérdések iránti mély érzékenységét, a társadalmi problémák iránti fogékonyságát is. Az ötlet, hogy éppen "a szegények katonája", "az elesettek védőangyala", Árpádházi Szent Erzsébet legyen az oratórium témája, a zenetörténet-írás szerint Moritz von Schwind osztrák festő képsorozatának köszönhető, mely állítólag komoly hatást gyakorolt Liszt Ferencre - a hat festménynek megfelelően a szövegkönyv is hat részben beszéli el Erzsébet történetét, természetesen életének nagy fordulópontjaira fókuszálva. A librettó megírására Liszt a német költőt, Otto von Roquette-t kérte fel, a Magyarországon játszott változathoz Ábrányi Kornél készített tisztes fordítást. Az ősbemutatóra Pesten került sor 1865 augusztusában, átütő sikerrel. A bemutatót ezután gyors egymásutánban müncheni, pozsonyi, prágai és wartburgi premierek kísérték.

Ezen november 19-i előadást a még mindig csak harminckét esztendős Héja Domonkos irányította a Danubia Szimfonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar, valamint a Magyar Rádió Gyermekkórusának élén, a szólisták között Rálik Szilviát (Erzsébet), Fried Pétert (Hermann, türingiai őrgróf), Wiedemann Bernadettet (Zsófia őrgrófné), Massányi Viktort (Lajos őrgróf), Szvétek Lászlót (II. Hohenstaufen Frigyes) és Hámori Szabolcsot (egy magyar nemes) találjuk.

Az előadás legmegkapóbb vonása a mű maradéktalanul érvényesülő egysége volt; meggyőződésem, ez a karmester érdeme, aki a zenekart, a kórust és a szólistákat példásan, a mű koherenciáját mindvégig megtartva össze tudta fogni. A produkció minden mozzanata ezt a kohéziót, a darab megbonthatatlanságát szolgálta - igaz ez még akkor is, ha a mű kisebb húzásokkal szólalt meg. S mivel helyenként kimondottan színpadra kívánkozó jelenetek, éles konfliktusok rajzolódnak ki a cselekményben, máshol áhítatos kórustételeket, bensőséges zenekari közjátékot hallunk, ez cseppet sem volt könnyű feladat. A produkción mégis végig érezhető volt - ha szabad így fogalmaznom - a téma iránti alázat, az átszellemültség, s valami magától értetődő keresetlenség és méltóság, mely egyensúlyt teremtett az átfűtött, zenedrámai karakterű és az ájtatos, imádságszerű komponensek, így a mű két elbeszéléssíkja, a drámai-immanens és az eszmei-transzcendens vetülete között. Az előadás során tisztán hallhatóak voltak a hangsúlyok, melyek az egész darabon átvonuló, visszatérő motívumokra építettek: az előjáték diszkrét fuvolaszólója, a rózsajelenet misztikuma (kürtön és gordonkán), a szegények karának átszellemült koráldallama a zenekari játék festőiségének segítségével kapcsolódott össze a karmesteri koncepcióban. Héja a számos, egészen különböző elemből összeálló zenei szövet transzparenciáját a mű folyamatában is képes volt biztosítani, akárha a hangszercsoportok arányainak kidolgozásáról, a kórus instruálásáról, vagy a szólisták összehangolásáról volt szó.

A megszólaló énekesek is kifogástalanul szolgálták az említett homogenitást, indokolatlanul harsány, túlzásba szaladó gesztusoknak nyomát sem lehetett hallani. Rálik Szilvia választékos, s egyszersmind szenvedélyes Erzsébetje hiánytalanul bontotta ki a figura lírai és drámai oldalát, a technikailag is meglehetősen nehéz és összetett szerep küzdő és meditatív jellegét. A második rész keserves Erzsébet-monológja megrendítő és igen kifejező volt Rálik előadásában. A többi szereplő, elsősorban Fried és Massányi, de az aznap némileg haloványabb Szvétek is maradandó produkciót nyújtott, éneklésük végig átgondolt, gondosan formált szerepépítésről tanúskodott.

Külön ki kell emelni a Nemzeti Énekkar ragyogó teljesítményét, ők ezen az estén még a megszokott magas színvonalú előadásnál is többet nyújtottak: makulátlanul tisztán, pontosan és hallhatóan kedvvel énekeltek, a kórustételek mindegyike dinamikusan, hatásosan, gyönyörű színekben szólalt meg. Nem utolsósorban az ő munkájuk nyomán vált a koncert a Szent Erzsébet-évi rendezvénysorozat méltó és emlékezetes nyitóeseményévé.