\"Akarsz-e mindig, mindig játszani?\" (Hauser Adrienne zongoraestje)

2006. november 30.
Zeneakadémia

Hauser Adrienne (zongora)

MOZART: A-dúr szonáta, KV.331
SCHUBERT: Gesz-dúr Impromptu, Op.90 No.3
SCHUBERT-LISZT: Margit a rokkánál
A Rémkirály
MENDELSSOHN: Dalok szöveg nélkül
SCHUBERT-LISZT: Te vagy a béke
LISZT: Weinen Klagen Sorgen Zagen variációk

Változatos programot hallhattunk csütörtök este Hauser Adrienne-től a Zeneakadámia nagytermében. Különösebb koncepciót nem fedeztem fel a műsorválasztást illetően, hacsak nem tekinthetjük annak a legtöbb darab vokális zenéhez való kötődését (kivétel természetesen a Mozart-szonáta és a Schubert-impromptu).
A Schubert-dalok Liszt átirataiban, a Mendelssohn-darabokban és a Weinen Klagen Sorgen Zagen variációkban (különösen a záró korálban) is kulcsfontosságú a melódia.

Zongorán dallamot megszólaltatni gyakorlatilag lehetetlen. A hangszeren ugyanis hangképzési módjánál fogva nem lehet legatót játszani. Megvannak azonban azok a technikai fogások, amelyekkel az előadó be tudja csapni a közönségét, és a legato illúzióját keltve mégiscsak képes \"énekelni\" a zongorán.

Ezen az estén ez a kegyes csalás nem sikerült. A kevéssé árnyalt pedálhasználat, az alkar, a csukló felesleges mozgásai minduntalan megszakították az ismerős dallamokat. Sajnos ennek következtében jó pár felesleges hangsúly is tarkította az előadást.

Mindennek ellenére volt az estnek egy olyanfajta hangulata, ami manapság egyre ritkább, pedig szerintem sok hallgatónak nagyon kedves. Köznapi szavakkal talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy közvetlen, szinte könnyed légkör volt tapasztalható a teremben. Azt hiszem, félre is értett a szomszédom, amikor az Erlkönig után odasúgtam neki, hogy ilyen halált szeretnék. Számomra ugyanis ebben az előadásban nem a halál rémisztő, elviselhetetlen súlya tükröződött, hanem a misztikum kicsit vonzó, kicsit ijesztő homálya. A Weinen Klagen... variációk nem viselte magán az evilági élet, a \"siralomvölgy\" összes fájdalmát. Benne volt, de csak áttételesen, mint amikor valaki elmeséli, mennyi szenvedésről olvasott ebben és ebben a könyvben.

A ma előadói - legyenek akár filozofikusak akár gyakorlatiasak - mindig komolyak, valóságosak, átgondoltak a végletekig. Szinte már nem is zene szól a koncerttermekben, hanem hangjegyekbe kódolt esszéket hallunk. Hogy ez jó, vagy rossz, azt nem az én feladatom eldönteni. Legfeljebb elmondhatom, hogy nekem ez a megoldás szimpatikus.

Hauser Adrienne ezzel szemben kicsit a régi nagyokat juttatta eszembe. Horowitz, Rubinstein, Paderewsky kezelték ezzel a fajta gondtalansággal a zongorát, a zenét. Játszottak, a szó hagyományos értelmében, nem pedig színpadra vitték a valóságot.
Kicsit kevesebb eszközzel, de ugyanígy játszik Hauser Adrienne is.
Előadásmódjának improvizatív jellege az élet könnyed, légies, elviselhető mását adja nekünk.

Aztán jön a ruhatári forgatag, s akik az imént még önfeledten követelték a felszabadító könnyedség ráadását, azok most mindenre képesek a kabátjukért....
Úgyhogy nekem a \"benti\" siker ellenére mégiscsak úgy tűnik: az emberiség jobban hajlik a komolytalan dolgok dramatizálására, mint a drámák súlytalan feloldására.
Ez utóbbit meghagyják a játékos lelkületű művészeknek.