Ahogy a csilllag megy az égen - Steve Reich Budapesten

2003. október 21. - Zeneakadémia
Steve Reich Budapesten

Steve Reich nem ismeretlen a magyar zenebarátok előtt: műveit nemcsak lemezekről, de a hazai koncerttermekből is jól ismerhetjük. Az október 21-i előadásnak a zeneszerző személyes jelenléte adott súlyt (Reich most harmadszor látogatott hazánkba). A repertoár nyilván ennek a különleges alakalomnak szólt: új, friss darabok helyett az Amadinda együttes és zenésztársaik az életmű főműveiből talán a három legismertebb, védjegyszerű művet választotta ki: az 1971-ben született Drumming után a jellemzően vokális Tehillim (1981) következett, a szünet után a koncertet a Music For 18 Musicians (1976) zárta.

Steve Reich személyesen az első darabban, a Drummingban működött közre - időkorlátok miatt a másfél órás teljes mű helyett most csak az első tétel hangzott el. Jó volt látni-hallani-érezni, hogyan töltik meg a teret, hogyan állnak össze fokozatosan egységgé, egésszé, egy folyammá a magányos dobhangok - a csoda azonban elmaradt. Hiányzott valami - talán az összeszokottság-e, vagy a kellő ráhangolódás?...

Ahogy ugyancsak hiányérzetem volt a Tehillim előadása közben. A kétségkívül nagy koncentrációt, odafigyelést igénylő darab (Reich többi művéhez hasonlóan) nem sok lehetőséget ad a zenészeknek egyéniségük villogtatására: itt az \"teljesít jól\", aki részévé tud válni az egésznek, akinek a személyisége a legnagyobb természetességgel olvad egybe a többiekével - tehát ha az együttes valódi közösséggé válik. Éppen ezért volt zavaró egy-egy szólam előtérbe tolakodása, az egészről hangerőben, tónusban való leválása, egyes esetekben a zenekar egészéhez képes karcos, éles megszólalása. Mindez lehet a hangosítás hibája is, de talán maga az előadás kiforratlan még - mintha hiányzott volna a kellő próba- vagy játékmennyiség - azaz az idő, ami az előadást összeérett, egységes egésszé emelné.

A várt csoda végül a második részben következett el. Hogy mi történhetett a szünetben, nem tudom, de valami mintha megváltozott volna: már nem zenészeket látunk előadni a színpadon, nem hangszerek hangjait halljuk, hanem egy szinte földöntúli, hangról-hangra felépülő rítus részesei lehetünk, amihez a színpadon állók (ülők) \"csak\" asszisztálnak. Kézzelfoghatóvá, szinte tapinthatóvá, érezhetővé vált, amit a programismertetőben Rácz Zoltán is hangsúlyoz, de amit maga Steve Reich is többször említ: ennek a zenének a közösségi, közösségteremtő ereje.

A zsúfolásig megtelt terem az első hangok után szinte egy emberként hangolódik a folyamatos, változatlannak, szinte öröknek ható lüktetésre - és erre támaszkodnak a zenészek is: a karmester nélkül előadott darab a belső lüktetésre, néhány pillantásra, a hangszerek egymásnak küldött \"üzeneteire\" építve hömpölyög tovább. Az előadók áldozata nyomán megszületik valami, érzéki tapasztalattá válik a darab lényege: a 18 zenész (\"18 Musicians\") eggyé, egy lüktetéssé, egy hömpölygő hangmasszává lesz. Közben folyamatosan érzékelhető az egymásra figyelés, egymásra támaszkodás, egymásra való építés közösségi gesztusa.

Talán segítette volna az élményt, ha az előadás nem a Zeneakadémia teljesen kivilágított (így a zene bensőségessége ellen dolgozó, kissé profán hangulatú) nagytermében, vagy ha ott, hát intimebb, akár részenként (színenként) változó, a zenére reagáló fényviszonyok mellett zajlik. A csodához képest persze mindez apróság: a színpadon a helyüket változtató, szólamaikat egymásnak adó, egymásra építő zenészek segítségével megváltozik a közönség időhöz való viszonya is. Innen a \"valós időbe\" aztán a darab záró, lassan elhaló pulzálása vezet minket vissza.

Nem mindennapi élménynek lehettünk részesei - a közönség az utolsó, elhaló hangot követő pillanatnyi csönd után kitörő tapssal köszöntötte a rítus celebrálóit (Amadinda ütőegyüttes, UMZE Kamaraegyüttes, illetve Fodor Ildikó, Szabó Ida, Jónás Krisztina, Lukin Zsuzsanna és Károlyi Katalin énekesnők), majd hosszasan ünnepelte a darab szerzőjét. Steve Reich boldognak tűnt - értőn, érzően, szépen adták elő egyik főművét.