Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Ahhoz képest (A Dohnányi Zenekar karácsonyi koncertje)

2007-12-12 16:33:00 Johanna

2007. december 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar

Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Szappanos Edit, Sebők Mónika, Bárány Péter, Kálmán László, Labant Árpád Bence (ének)
Monoki Attila, Fekete Kovács Kornél (trombita), Vukán György, Binder Károly, Nagy László Adrián (zongora), Nagy Zsolt (dob), Pödör Bálint, Szilvási Attila (ütő), Borbély Mihály (szaxofon), Birta Miklós (gitár)

Vez.: Hollerung Gábor

CHARPENTIER: Te Deum
BACH: 29. kantáta – Sinfonia
51. kantáta – Jauchzet Gott in allen Landen (Vukán György átirata)
HÄNDEL: Saul – Sinfonia, Halleluja (Nagy János átirata)
Messiás – I know that my Redeemer liveth (Fekete Kovács Kornél átirata)
VIVALDI: Gloria
d-moll kettősverseny – Largo (Binder Károly átirata)
BACH: Magnificat – Esurientes, Sicut locutus est, Gloria (Nagy László Adrián átirata)
147. kantáta – Herz und Mund und Tat und Leben (Szentpáli Roland átirata)

Amikor a kis herceg, a Király bolygólyára téved, és azt kéri az uralkodótól, parancsolja meg a Napnak, hogy nyugodjon le, mert ő – lévén éppen melankolikus hangulatban – nagyon szeretne naplementét látni, a Király így felel: „Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon tragédiát, vagy változzon tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő, vagy én?” „Természetesen Fölséged”, válaszolja a kis herceg. Mire a Király: „Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem…”

Az, hogy Hollerung Gábor pont barokk estet álmodott meg a december tizedikei Karácsonyi Koncert programjául, azt jelzi, megfeledkezett a Király jó tanácsáról. Az említett bölcs uralkodónak pedig nagyon igaza volt. Ha a karmester nyolc csellistától, a hozzájuk tartozó nagyszámú nagybőgőtől, plusz egy orgonától és egy regimentnyi hegedűstől azt várja el, hogy áttetsző barokkos hangzást produkáljanak, az kissé badar elképzelés. Ha meg nem várja el, hanem azt gondolja, így kell ennek a Charpentier Te Deumnak szólnia, nehézkesen, vastagon, dörmögő basszussal, hamis és érces hangú hegedűkkel, hát akkor meg az a badar elképzelés. Ha nincsen az a kiváló trombitaszólam, hát semmi jót nem találtam volna a zenekari hangzásban.

Hollerung Gábortól egyébként is elég távolinak érzem a barokkos előadásmódot. Eddigi tapasztalataim alapján úgy vélem, inkább a romantikusabb hangvételű darabokat részesíti előnyben, nem szokott sokat vacakolni a finomságokkal, apró díszítésekkel, az árnyalatokkal, inkább hangerő segítségével szeret kifejező, hatásos lenni. Így volt ez jelen esetben is. Csak hát a francia barokk nem bírja el ezt a hozzáállást, jobban szeretne inkább gyöngédséget, finom díszítéseket, meg aztán jól hallható inegál játékmódot, precízen kijátszott, hajlékony trillákat, ésszerű vonókezelést, szebb hangszínt, de főként gondolkodást, értelmezést és érzelemgazdagságot.

Az énekes szólisták közül ketten (a kifejezetten figyelemre méltó hanggal rendelkező szoprán, Szappanos Edit és a basszus szólamot éneklő Labant Árpád Bence) beugrók voltak, róluk természetesen csak az elismerés hangján szólhatok, igazán tisztességgel helytálltak. Bárány Péter sajnos nagyon félszegnek tűnt, s gyakran volt bizonytalan intonáció terén is. Kálmán László erőteljes hanggal rendelkezik, ő sokkal meggyőzőbben, de kissé egysíkúan énekelt.

A hangverseny második része az átiratok és az improvizáció jegyében telt. Ismert jazzmuzsikusok híres barokk témákat igyekeztek magukévá tenni. Ki több, ki kevesebb sikerrel. Úgy érzem, egyetlen olyan produkció született, amely igazán méltónak bizonyult a feladat nagyságához, Binder Károly és Borbély Mihály improvizációja.

Jónak éreztem Fekete Kovács Kornél Messiás-átiratát is, bár a végére kissé talán már vontatottá vált, de például Bach Magnificatjának dzsesszesített változata Nagy László Adriántól bennem némiképp a nagyképűség érzését keltette, s megvallom, a többi feldolgozás sem érintett meg igazán.

Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha Hollerung Gábor nem akart volna mindenhez tökéletesen érteni, és a hangverseny első felét, valamint a második rész első számaként elhangzott Bach Sinfoniát egyszerűen kihagyja a programból. Nem kell minden karmesternek, zenekarnak feltétlenül értenie a barokkhoz, csak azért, mert mostanában ez jött divatba. A második részben bemutatott átiratokból és improvizációkból is össze lehetett volna állítani egy teljes koncertet, és legalább lett volna idő jobban megtanulni azokat a műveket. Sajnos rengeteg hibával játszott az együttes, s az a hosszas próbafolyamat, melyet a karmester említett a műsorismertetés során, csak a meggyőzően teljesítő Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó) hangzásában volt felfedezhető.

És persze lehet azzal érvelni, amit szintén az est dirigensétől tudtunk meg, hogy a szólisták betegség miatt kidőltek, a kórus megfogyatkozott, és a zenekar is meglehetősen beteg volt a vírusok miatt. De azt hiszem, ez valójában nem tartozik a közönségre. Bár az is tény, hogy így aztán joggal mondhatják, ahhoz képest nem is volt olyan rossz...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.