Accardo - Hamar - NFZ

2004. február 19.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Salvatore Accardo (hegedű)
Vezényelt: Hamar Zsolt

Kész, vége. Nem megy, bármennyire is szeretném. Csődöt mondtam, önkéntes (vagy inkább önkényes) zenekritikusi minőségemben mindenképp. Kétségek közt őrlődöm... Mi lesz az esküvel, a szent fogadalommal? Nem is olyan rég volt, amikor a báli szezon kezdetén, a zenekritikusok céhének éves rendes megemlékezésén ott álltunk több társunkkal a nagyterem kellős közepén, jobb kezünkben a pezsgő, a balban pedig egy 1928-as kiadású Összhangzattan, avagy a jelenleg is használatos, általános iskolai 5. osztályos ének-zene tankönyv (kinek-kinek ön-, illetve lelkiismeretére bízva), és az Örömóda megunhatatlan dallamára fennhangon kiáltottuk a világba, hogy az elkövetkező évben hamis hang, rossz belépés és intonációs probléma nem maradhat megtorlatlan.

Félre a tréfával, valóban sűrű magyarázkodásba kellene bocsátkoznom, hogy miért vagyok képtelen az esetleges hibákkal és negatívumokkal foglalkozni. Mindezt egyetlen, mondjuk cseppet sem hétköznapi koncert miatt. A Nemzeti Filharmonikusok Hamar Zsolt irányításával talán még sohasem játszottak ilyen magas színvonalon, a hegedűket hallva az embernek a háta borsózott, most kivételesen a gyönyörűségtől, a fafúvósok is hihetetlen érzékenységgel szólaltak meg. Hangulata, varázsa volt a hangversenynek.

Már a bemelegítésnek szánt, ezerszer hallott Sevillai- nyitány első taktusainál érezni lehetett, hogy ez az ezeregyedik némileg más lesz. Talán kicsit lassabb az operában és a lemezeken megszokottnál (kivétel Vittorio Gui a Bruscanini/Alva/de los Angeles-felvételen, az övé helyenként nagyon lassú), ám ez nem szembetűnő, annál is inkább, mert a zenekar hangzása mindent feledtetett.

Utána jött Salvatore Accardo, egy hatvanhárom éves olasz úriember, akiről talán nem is nagyon lehet mit írni. Az, hogy bravúros technikájú játékosa hangszerének, semmit sem mond. Az, hogy rendkívül muzikális művész, üres szócséplés. Mégis: ezek a tények, no meg az, hogy budapesti játékát, ahol Paganini- specialistaként természetesen az ő 4., d-moll hegedűversenyét adta elő, óriási ovációval fogadta a zsúfolásig megtelt Zeneakadémia közönsége. Teljes joggal: az előadás egyszerre volt virtuóz és szívbemarkoló. Nagy élmény volt őt hallgatni mind a versenyműben, mind pedig a ráadásokban: egy Bach-darabban, illetve egy Paganini-művekből Accardo által összeállított egyvelegben. Lehet persze fanyalogni, hogy csak a nagy név miatt volt ekkora a siker, ám annak, aki akár élőben, akár a Bartók Rádión keresztül hallotta a hangversenyt, feltehetőleg meg sem fordul a fejében semmi hasonló.

A műsor második részében Mendelssohn III. (\"Skót\") szimfóniája csendült fel, amely a Rossini-nyitányhoz hasonlóan sikerdarab, és talán éppen ezért nem olyan könnyű sikerre vinni. Most persze ez is sikerült, nagyrészt a remek zenészeknek és nem utolsósorban Hamarnak köszönhetően, aki főként a zárótételben ritkán tapasztalható szuggesztivitással vezényelt.

Egy szó, mint száz, boldogító este volt.