A zene, a művész és a közönség (Ránki Dezső Liszt-estje)

2006. november 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ránki Dezső - zongora

LISZT:
Balcsillagzat
Álomban
1. Elégia
Szent Dorottya
4. Mefisztó-keringő
Impromptu
Gyászgondola, No.2
Bölcsődal
Toccata
Románc
Mefisztó-polka
Fisz-dúr zongoradarab
2 csárdás - 1. Csárdás (Allegro), Csárdás obstinée (Presto)
h-moll szonáta

Az igazat megvallva, véletlenül - amolyan helyettes recenzensként - kerültem szombat este a Nemzeti Hangversenyterem nézőterére. Sosem foglalkoztam különösebben sokat Liszt zenéjével, bár a főiskolán a Les Preludes, vagy a Haláltánc játszásakor mindig libabőrös lettem, meg a Tassót is agyonhallgattam akkoriban, de zongoramuzsikáját mindig inkább csak távolról tiszteltem, afféle virtuózkodásnak éreztem, és némi irigykedéssel néztem zongorista évfolyamtársaimra, akik mindenféle Liszt-darabokkal kísérleteztek.

A szombat esti koncert előtt Mácsai János lépett a színpadra, és felvilágosítást adott a darabok sorrendjében bekövetkezett változásokról, nyomatékosan megkérte a közönséget a mobiltelefonok kikapcsolására, majd tolmácsolta a művész kérését, miszerint a hangverseny első felében felhangzó darabok között ne tapsoljunk.

A terem sötétbe borult, csupán az elegáns, hollófekete Fazioli hangversenyzongorát világította meg némi aranysárga fény. Ránki Dezső könnyedén odasétált a zongorához, meghajolt, aztán leült játszani. Már az első darab közben biztos voltam benne, egy mázlista vagyok, hogy ott ülhetek a nézőtéren. Ahogy sorakoztak egymás után a művek, úgy eszméltem rá fokozatosan, milyen jó is ez a kései Liszt, milyen újszerű ez a zene, mennyi gondolat, mennyi érzelem, mennyi szín rejtőzik a darabokban. Szó nincs üres virtuóz csillogásról, öncélú technikázásról. És hogy tud ez a Ránki zongorázni, milyen okosan, mérnöki pontossággal, átgondoltsággal és lenyűgöző muzikalitással pergette a hangokat. Csak ült ott az ezüstös szasszonjával, teljesen összenőve a zongorával, rakta elénk a muzsikát aranytálcán. Mi meg hálásan beleköhögtünk, beletüsszögtünk, belepittyegtüng és -recsegtünk, de lehetőleg csak a pianókba, vagy még inkább a csendekbe, amelyek időnként még fontosabbnak tűntek, mint maguk a hangok. A művész játszott az idővel - de még milyen jól -, és mi játszottunk az idegeivel.

A hangverseny második részében a h-moll szonáta volt műsoron. Jöttek is a mindenféle témák sorban. A komor kezdet után Faust, Mefiszto, meg a csatározás, jött aztán Margit, vagy inkább mefisztomargit, megint a küzdelem és vívódás és lelkesedés és reménytelenség és feldúltság. Aztán végre egy kis nyugalom. Majd a szövevényes, mondhatni filozofikus rész, jó és rossz, ember és sátán csatája, vagy valami ilyesmi, nem is tudom, de elképesztő ez a zene. És Ránki Dezső végtelenül értelmesen, világosan, minden részletet aprólékosan kidolgozva játszott. Egy kétségbeesetten viaskodó résznél könnybe lábadt a szemem, mert olyan ismerős volt ez az egész, mintha rólam is szólt volna, az én életemről is írta volna Liszt, vagy játszotta volna Ránki - de hát ez lehetetlen persze, vagy mégsem -, és már-már úgy tűnt, nem lehet tovább feszíteni, mert elszakad és kész, de akkor ott volt végre az a megváltó akkord. Némi megnyugvás, elcsendesedett kissé a Fazioli, lenyugodhatott a feldúlt lélek. Visszatérés a kezdetekhez, olyan bölcsen belátó ez a záró rész, akárcsak egy ősz szakállú nagyapó, aki csendes nyugalommal figyeli a fiatalok világmegváltó ügyetlenkedését.

Hát vége lett, azzal a nagyon-nagyon mély H-val, és mi máris tapsoltunk. Alig, vagy inkább egyáltalán nem is hagytunk időt magunknak, hogy felocsúdjunk ebből a gyötrelmes harcból, hogy átgondolhassuk kicsit, mit is hallottunk ma este, vastapsoltunk, hogy szegény zongorista úgy érezze, muszáj neki is magához térnie és rögvest ráadást is adnia, hiszen még alig múlt kilenc, és kérünk még valamit a pénzünkért. És a sokadik kijövetel után megadta magát, leült zongorázni, de mire belemelegedhettünk volna, egy hirtelen mozdulattal már vége is lett a dalnak, és akkor megértettük végre, mi, fafejű közönség, hogy ezt most már igazán nem kellene tovább erőltetni.