"A varázsló kertje" - Grigorij Szokolov újra a MÜPÁ-ban

2011. március 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Grigorij Szokolov (zongora)
J. S. Bach: Olasz koncert BWV 971
Francia Ouverture BWV 831
R. Schumann: B-dúr humoreszk op. 20
Négy zongoradarab op. 32

Készültem erre a koncertre nagyon. Végigolvastam Kollégáim írásait Grigorij Szokolov legutóbbi négy koncertjéről, amelyekről - utólag látom már, milyen bűnös tett, de - lemaradtam. Eddig Bachot, Beethovent, Brahmsot, Schubertet, Schumannt, Szkrjabint játszott Budapestnek. Most is Bach és Schumann volt a műsoron, ehhez toldott hozzá ráadásnak a végén Rameau, Brahms és Chopin alkotásaiból jó néhányat. Előre meghallgattam a műsorra tűzött remekműveket, némelyiknél kottát is kézbe véve igyekeztem minél inkább képbe kerülni.

Azután, ahogy elkezdődött ez a különös-különös este, nekem mindjárt az elején beugrott Gulácsy Lajos híres festménye, A varázsló kertje. Helyesebben csak a címe. Nehéz ennek miértjét pontosan megfogalmazni. Varázslat alatt voltunk a Bartók Béla Hangversenyteremben attól a pillanattól kezdve, hogy Szokolov közénk érkezett. (Jakobi László sorozata amúgy is kezd egyfajta misztikus szeánsszá válni, amikor a zongorafanok hónapról hónapra összegyűlnek, mit összegyűlnek, összezsúfolódnak egy teremben, csendes áhítattal várva a Művészt, előtte persze meghallgatják az aggódó szervező jogos intelmeit a visszafojtott köhögés szükségességéről. Ez szinte maga is szertartás, minthogy az is, hogy ez követően halk derű suhan át a termen. De tudjuk azt is, hogy ez már a beavatás része.) Talán nem lényegtelen megemlíteni, hogy Szokolov megjelenését megelőzően a színpad teljesen elsötétült, egyedül az est másik hőse, a nagy fekete Steinway kapott egy reflektort fölülről. Akárcsak a Szvjatoszlav Richter utolsó pesti koncertjein.

Ha Szokolov Bach játékát egyetlen szóval kéne jellemezni, az a fegyelmezett lenne. Elképesztően koncentrált billentés, maximális stílusismeret. Valahogy olyan természetesen dőlnek belőle a hangok, erőlködés és rákészülés nélkül. Sokszor voltam olyan helyzetben, hogy egy előadó játéka, tempója, muzikalitása részben megnyert magának, más részében viszont nem tetszett. Mások ugyanazon előadóval esetleg pont fordítva voltak. Szokolov az egész este egységesen maga mellé tudta állítani a publikumot, felfogása automatikusan a saját vérkeringésünk részévé vált, fel sem merült, hogy nem így tökéletes. Ez pedig nem lehetett másképp, bármily bizarrul is hangzik: csakis varázslat által.

Az Olasz koncert (BWV 97) Bach nagy összegző alkotásainak egyik kiemelkedő darabja. A híresen rendszerező alkatú komponista szánt szándékkal törekedett a különböző irányzatok bemutatására, így készülhetett az angol és a francia stílusok bemutatását követően ez az olasz zene legfőbb ismérveit felvonultató mű. Szokolov szerintem a második, az Andante tétellel nyert csatát. A lassú tétel ugyanis valami elképesztő sokszínűséggel hangzott el. Hirtelen azt vettük észre, hogy nem is egyetlen hangszer szól, hanem egy egész kamarazenekar. Ahol vannak szólisztikus és vannak tutti hangszínek, amelyek együttesen valami tökéletes harmóniát alkotnak.

Nem volt ez másképpen a másik Bach-mű esetében sem, bár a Francia Ouverture (h-moll partita, BWV 831) ha lehet, még összetettebb alkotás. A gyors tételeket Szokolov végtelenül precízen, tűhegyes pontossággal játssza ki, ügyelve a táncos karakterek kihangsúlyozására. Ugyan ebben az időben már nem táncoltak az efféle darabokra, de a stilizálás még nem tagadta meg az alapkaraktert. A h-moll partita csodája az utolsó, az Echo-tétel. Szokolov előadásában egy pillanat alatt kinn termünk a természetben, ahol a hangeffektek játékosan körülölelnek, felelgetnek egymással, szinte kapkodva forgatjuk a fejünket.

A Bach-alkotások alatt valami szokatlan kíváncsiság kerített hatalmába: ez a rendkívül fegyelmezett művész mit fog vajon kezdeni Schumann némiképp zabolázatlan romantikájával? Utólag elismerem, hogy a kérdés csak azért merülhetett föl bennem, mert első alkalommal találkoztam élőben Szokolov művészetével.

Ugyanis az este további folytatása éppoly változatlan mederben folyt, mint addig. Szokolov újabb tökéletes értelmezése is egyértelmű befogadókra talált a közönség soraiban. Kétség nem fért hozzá, hogy Schumann sokféle: sóvárgó, lágy, zűrzavaros, patetikus, haragvó, de legfőképpen költői látomásainak pontosan úgy kell megszólalniuk, mint az ezen az estén történt.

Az op. 20-as B-dúr humoreszk és az op. 32-es Négy zongoradarab, mint a legtöbb jellegzetes Schumann-zongoramű, az 1837/39-es évek termése. A szerelméért (annak apjával) viaskodó fantáziadús zeneköltő a szélsőségek olykor kicsapongó ábrázolásával teremtette meg saját egyéni hangját. Schumann ekkor még nem törekedett az egyszerű megoldásokra, és a később oly jellemző polifonikus szerkesztésmód sem szabott határokat számára.

Ahogy az első félidőben egyértelmű volt, hogy Szokolov par excellence Bach-pianista, ezúttal az vált nyilvánvalóvá, hogy Ő az ideális Schumann-előadó is. S ahogy Kollégáim korábbi olvasataiban megtaláltam, nyilván övé még Beethoven, Brahms, Schubert és sejthetően a többiek is.

Kicsit még beszéljünk a művészeten kívüli dolgokról is, ne aggódjanak, nem az óraláncról lesz szó. Grigorij Szokolov az egész este (sőt, gyaníthatóan az egész pályája) alatt látszólag kívülállóként vett részt a publikummal folyó "diskurzusban". Mondom: látszólag. Kissé merev mozgással és faarccal, lendületesen jött-ment, gépiesen meghajolt egy gyorsat előre, egyet hátra, majd ugyanezen lendülettel kiment a teremből, nem nézett se jobbra, se balra. Ez egyszer sem volt másképp, körülbelül harmincszor zajlott le hajszálpontosan ugyanazon koreográfia szerint. A koncert vége felé annyi különbséggel, hogy minden harmadik meghajlás után adott egy ráadást, összesen hatot. Szinte számolatlanul szórta elénk kincseit.

Vajon mennyire számít ennek a zseniális művésznek a közönség? Ha fontos, miért nem néz ránk, ha meg nem az, miért adja a fárasztó este végén a ráadások garmadáját? Vajon mennyiben járultunk mi hozzá ehhez az est sikeréhez, mit tudott ez a lelkes másfélezer ember hozzátenni Szokolovhoz? Ugyanez lett volna az eredmény a töküres teremben is? Válasz persze nincs, vagy ha igen, az nem ugyanaz mindannyiunk számára. Szokolov, ez a rejtélyes varázsló tovább őrzi titkát…

S ha már Gulácsy Lajossal kezdtem, fejezzük be az íróként sem elhanyagolható festő egy versrészletével: "Visszatérsz-é hosszú utadról még, Hozol-é magaddal virágot, violát, Hiszen oly túl távol valál rég, S már nagyon várunk: tudod, odaát. S hozott virágod hull rám szaporán…" (G.L.: Lettre de Manon)

Naptárt készíteni: Mint azt az előrelátó Jakobi László műsorfüzetéből tudhatjuk, 2012. március 14-én, s majd 2013. április 10-én üdvözölhetjük legközelebb a MÜPÁ-ban Grigorij Szokolovot.