A természetből a legbensőbb lényegig – Kolonits Klára és Zsoldos Bálint Liszt-dalestje a Tavaszi Fesztiválon

2019. április 7.
Budapest Music Center

LISZT FERENC:
Im Rhein im schönen Strome
Wie singt die Lerche schön
O, Lieb!
In Liebeslus
Kling leise , mein Lied!
Années de pèlerinage – Les cloches de Genève
Jugendglück
Der du von dem Himmel bist
Der Glückliche
Loreley
Über alle Gipfeln ist Ruh'
Ich möchte hingehn

S'il est un charmant gazon
Oh, quand je dors
Lasst mich ruhen
Comment, disaient ils
La tombe e la rose
Go not, happy day!
Mignon
Années de pèlerinage – Il penseroso
Pace non trovo
Benedetto sia il giorno
I vidi in terra angelici costumi

Kolonits Klára – ének
Zsoldos Bálint – zongora

Kolonits Klára imponáló szívóssággal keresi a megnyilatkozás lehetőségeit a dal műfajának megszerettetésére. Átlagban évi hét-nyolc önálló, egész estés dalest van mögötte, ami hazai viszonylatban egészen kiemelkedő. Tavaly nyáron Beethoven-koncerttel jelentkezett, az Őszi Fesztiválon Rachmanyinov-dalesten mutatkozott be.

Az idei Tavaszi Fesztiválon Liszt Ferenc dalaiból rakott össze egy jókora csokornyit. Egész pontosan 22 dal hangzott fel (a ráadással együtt) a Budapest Music Center koncerttermében, s szinte kivétel nélkül mind a hosszabb alkotások közül kerültek ki. Kolonits a felhangzó két tételnyi Zarándokévek-részlettel együtt nettó 135 perc műsort választott. Bátor és lenyűgöző tett, de a megvalósítás még bátrabb és még inkább lenyűgöző.

Lisztnek azért van nagy jelentősége, mert ugyan a komponista világviszonylatban kiemelt zenetörténeti jelentőségét senki nem vitatja, de a fennmaradt mintegy nyolcvan dala egyáltalán nem képezi részét az előadási kánonnak. Az Olvasó nyilván megbocsájtja, de ezúttal nem merengenék hosszabban a hazai dalkultúra utóbbi évtizedekben tapasztalható látványos hanyatlásán, mert Liszt ezirányú művei korábban sem gyakran bukkantak fel a magyar koncertpódiumokon. Magam, a lassan négy év fél évtizednyi aktív koncertlátogató múltamból – Kolonits koncertjein kívül – mindössze egyszer találkoztam egy soványka félidőnyi (szám szerint hat) Liszt-dallal élőben, lassan 12 éve, Thomas Hampson előadásában. Ennek tükrében különösen jelentősnek tűnik ez a huszonkét dal, ráadásul ott voltak köztük a legfajsúlyosabb alkotások.

Hogy mi lehet az oka Liszt dalainak permanens mellőzésének, nem igazán tudom. A művek pontosan illeszkednek a romantika világába, a rendkívül olvasott komponista a kor más alkotóihoz hasonló világból merítette a megzenésítendő szövegeit. Liszt dalkomponálási metódusa talán kissé összetettebb volt, a dalait lassan, olykor évekre-évtizedekre félretéve és újra elővéve alkotta. Az eredmény ugyan (mondjuk úgy) filozofikusabb lehetett Schuberténél vagy Schumannénál, viszont náluk kevésbé gondolkodott dalciklusokban, de ezt nem gondolom számottevő különbségnek.

Talán lehet abban valami igazság, hogy Liszt dalait pont a zeneszerző más művei szorították árnyékba. A nagyobb nyilvánosságot elért művek, a szimfonikus költeményei, s a népszerű és könnyebben befogadható zongoraművek. Azok, amelyek kialakították azt a felületes képet a világfi virtuóz muzsikusról, amiben a látványosságnak és a külsőségeknek a szükségesnél jóval nagyobb szerep jutott. Azt hiszem, Liszt is egy idő után beletörődött a megváltoztathatatlanba, s talán remélte, megtett minden tőle telhetőt, most már nem a darabjain múlik, hanem a közönségen és persze az előadókon.

Kolonits Klárán nem múlik, a nagyszerű szoprán már tíz éve önálló Liszt-dallemezt adott ki a Hunnia Records égiszén belül (Dinyés Dániel zongorakíséretével), s azóta első számú reprezentánsa Liszt dalainak, s persze, nemcsak idehaza, de ez a korábban leírtak miatt nem akkora tény.

Ezen az estén a dalok mintegy fele újdonság volt a lemezhez képest. Az énekesnő az első hangtól az utolsóig bűvkörébe vonta közönségét, amely (nem gyakori eset!) végig pisszenés nélkül élt együtt a koncerttel. Nem kívülálló hallgatóként, hanem saját élményként megélve azt.

Az elhangzott dalok pedig szép apránként egy igazi zarándokutat jártak be velünk. A német, francia, olasz és angol nyelven elhangzott művek a természetből indulva elvezettek a legbensőbb lényegig. Az Értől indulunk, utunk egészen az Óceánig tart, ahogy a költő mondja. Az Ér a Rajna (Im Rhein, im schönen Strome – A Rajnán tükröződnek) különösebb magyarázat nélkül, az Óceán pedig a lélek Petrarca szonettjében (I’vidi in terra angelici costumi – Én láttam angyali lényét e földön) bő két órával később, az utolsó dalban.

Kolonits nagyon is érzelmi oldalról közelít ezekhez a dalokhoz, ha lehet, a lemezhez képest még tovább mélyült a kapcsolata velük. A hangadás egészen idilli, mert a hangot, a vokalitást minden pillanatban a kifejezés eszközévé teszi. A hang pedig bámulatosan engedékenyen simul össze a kottával. A Liszt-dalokkal kapcsolatosan énekesek vissza-visszatérő panasza, hogy szerzőnk kevéssé énekesbarát módon fogalmazott, a dalok többsége kényelmetlen fekvésben van, s egyes megoldásait kifejezetten kellemetlen énekelni. Ebből semmit sem érzékelünk ezúttal, Kolonits a lehető legtermészetesebb módon közvetít a dalok és a közönség között.

A voce minden regiszterben melegen, puhán és telten szól. A természetfestő színeket éppoly magától értetődően szólaltatja meg, mint a szerelmi mámor izzó dallamíveit, a fájdalom gyötrelmeit, a groteszkebb művek harsány karikatúráját, vagy az elmélyültebb dalok töprengő filozófiáját.

Kolonits Klára méltó partnere volt ezen az estén Zsoldos Bálint. Zsoldos keze alatt a zongora éppoly sokoldalúan tudott megszólalni, minden hatás gondos színkeverés eredményeként szólalt meg, a komponistához illően a virtuóz elemeket sem nélkülözve. A dalok között felhangzó két Zarándokévek-részlet (A genfi harangok, A gondolkodó) Zsoldos, pianistáknál ritka, mélyen töprengő alkatát mutatta meg.

A zajos ovációra Kolonitsék előbb az Es muß ein Wunderbares sein című, nagyon poétikus dallal köszönték meg a publikum lelkesedését, majd népszavazás útján kiválasztották ismétlésre az utolsó Petrarca-szonettet.