A távolból valahonnan (Az LFZE Bruckner hangversenye a bazilikában)

2012. november 14.
Szent István-bazilika

A Liszt Akadémia Szimfonikus Zenekara és Alma Mater Kórusa
Heiter Melinda, Vörös Szilvia, Zuo You, Cser Krisztián (ének)
Vez.: Nicolaus Richter

BRUCKNER: Te Deum
MESSIAEN: Apparition de l’église éternelle
BRUCKNER: V. szimfónia

Úgy tartják, Brucknert a legjobb katedrálisokban játszani. Ott érvényesül igazán az osztrák mester zenéje.

Szerda este óta nem osztom ezt a véleményt.

Egyetlen korábbi szimfonikus koncert jelenik meg az emlékezetemben hasonló helyszínről, mégpedig a Mátyás-templomból. Nem lehetek bizonyos benne, hogy a mostani, részben kellemetlen élményt mi okozhatta, de korábbról nem emlékszem ilyesfajta csalódásra.

Történt ugyanis, hogy a hangversenyen szereplő két Bruckner-mű a maga teljességében tulajdonképpen csak amolyan árnyékként volt jelen.

Direkt nem említettem Messiaen kompozícióját e helyütt. Erre visszatérnék később.

A Te Deum első hangjainál kiderült ugyanis, hogy olyan visszhangos, hosszú az utózengés, hogy a legdarabosabb zenei tömb is az összhangzás martaléka lesz, nem beszélve a finom részletekről. A főbb harmóniákat és dinamikai változásokat hallottam csupán. A zene foltokban szólalt csak meg. Mintha egy részletgazdag képet egy olyan lencsén keresztül szemlélnénk, amely a főbb színek pacáira bontja a látványt. Nem vagyok benne biztos például, hogy az 5. szimfónia nyitótételének számos alkalommal, sőt még a fináléban is hallható dinamikus főtémája felfogható, kihallható, követhető volt olyasvalaki számára, aki nem ismeri a művet.

Ha nem lettem volna ott a koncerten, és ilyen véleményt hallanék, talán az jutna eszembe, hogy a nagy, tömbszerű zenei elemekből építkező Bruckner muzsikának pont jót tesz az ilyesfajta, egybemosódó hangzás. Nem így volt. Bruckner zenéje nálunk amúgy is pengeélen táncol, már ami a közönség széles köreiben való elfogadottságot illeti. Sokan nem szeretik, nehezen viselik hosszadalmas kifejezésmódját, látszólagos elkalandozásait, eleve az időtartamot, amit egy-egy szimfónia követel magának. A végeláthatatlanságot. Erről már értekeztem korábban, nem akarom az ezen való merengést bő lére ereszteni. Ráadásként mindez azzal lett súlyosbítva, hogy az amúgy is igen hosszú Ötödik erőlködni kényszerült a mostoha akusztikus körülmények közepette, és bár kitartóan kántálta mondandóját, sokan legyintettek, sóhajtottak, majd lemondóan távoztak a helyszínről. Keserű pirula ez olyasvalakinek, akinek Bruckner zenéje szívügy. A hangverseny végére legalább 20 százalékkal kevesebben voltunk a teremben, mint annak kezdetén, de ahogy mondani szokás, lehet, hogy a becslés optimista.

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy minden nehézség nélkül bele tudok helyezkedni a koncert azon hallgatóinak helyzetébe, akiknek ez az egész nem mondott semmit. Akiknek nem volt kapcsolódási pontjuk. Akiknek Bruckner zenéje, és pláne az 5. szimfónia ismeretlen világ, és biztos, hogy nem ezen az estén fognak komolyabban megismerkedni vele. Ők türelmesen ültek, fészkelődtek, beszélgettek, vagy kimentek a templomból. Ráadásul magát a zenét olyan módon hallhatták csak, ahogy egy sokdioptriás szemüveget viselő ember olvas könyvet három méterről.

A mindent elkenő, összemosó zengésen túl éreztem még egy, a tér sajátosságaiból fakadó problémát, ami nagyban hozzájárult az imént említettekhez. Nem tudom, hogy ez a templom egész területére igaz-e, jómagam mindenesetre a kvázi főhajót az oldalhajótól elválasztó vaskos oszlopegyüttes által félig takarásban, az egyik széksor szélén foglaltam helyet. Olyan érzésem volt – bár a hangerőből önmagában véve semmit nem hiányoltam –, mintha a kupola alatti térből a muzsika nem tudná bejárni a Bazilika minden zugát. Mintha a hangok nem végigözönlenének a térben, ha már úgyis túlzengik magukat, hanem csak átszivárognának a közönség soraihoz.

Fizikai közelségünk ellenére olybá tűnt, hogy a zenekar valahol a messzeségben muzsikál. Aki tehát nem akart igazából figyelni, aki nem csüngött a műveken, azok minden egyes hangján, az nagyon könnyen elvesztette a fonalat, és egy tőle független, távoli történésnek élhette meg a koncertet.

Ahhoz tudnám hasonlítani, amit a hangversenyen megéltem – és maradhatunk szakrális területen –, mintha például egy teológus előadást tartana a hallgatóságát alapvetően, de legalább felszínesen érdeklő témában. Egyszer csak, tegyük fel, a következő mondatot ejti ki a száján: Mindannyian Isten teremtményei vagyunk. Ezt hallva vannak páran, akikben mély nyomot hagynak ezek a szavak. Nem azért, amit önmagukban jelentenek, hanem annak a vélt vagy valós tapasztalásnak, az ezzel kapcsolatosan felhalmozódott tárgyi és főleg spirituális tudásnak birtokában, ami e szavak hallatán feltolul bennük. Lehet, hogy ezen kevesek mindegyike mást vetít az elhangzott mondat mögé, de abban egyeznek, hogy számukra mély, megélt, vagy éveken át érlelt, ismert érzés vagy tudás lép működésbe ennek hallatán. Ők felderülnek, boldogok, úgy érzik, hogy meg lettek szólítva. Aztán lesznek, akik udvariasan, türelmesen végighallgatják, amit az illető még hosszasan magyaráz. Bizonyos dolgokat talán megértenek, eljut hozzájuk valami, ott vannak, végigvárják a mondandó végét. És végül sokan csak legyintenek: számukra ez a pár szó nem jelent semmi többet üres lózungnál. Nem tudják mihez kapcsolni. Nincs bennük semmilyen tartalom, amit előhoznának ezek a szavak. Ők az első adandó alkalommal, vagy a másodiknál kisasszéznak az oldalajtón.

Pláne, ha visszhangos a terem, vagy rossz a mikrofon, és nehezen értik, hogy mit mond az illető.

A hangverseny egésze viszont alkalmat adott arra, hogy a tollforgató elgondolkozzon saját feltételezett pozitív elfogultságán a szerzővel kapcsolatban. Nem, nem arról van szó, hogy az ötösével, tízesével távozó hallgatók önmagukban véve befolyásolnának egy húsz esztendős, tapasztalatokon, magányos zenehallgatásokon, hangversenyeken, és nagyon sok belső, „saját előadáson” érlelődött érzék- és értékítéletet egy komponista műveiről. De arra jó volt mindez, hogy feltegyem magamnak a kérdést: valóban olyan jó-e az Ötödik, mint ahogy eddig hittem? Eljut a kezdetektől a kijelölt, elrendeltetett végkifejletig, úgy, hogy be is járja az utat, és nem csak odaszökken a hatásos lezáráshoz hirtelen? Tényleg megvan benne az a spirituális nagyság, amit eddig beleláttam? Vagy csak szimplán, hogy is mondjam, klassz?

Vagy még az sem? Ha ennyire hidegen hagy egy csomó embert, még ha mostohák is az akusztikus körülmények, akkor lehet egyáltalán igazán jó ez a zenemű?

Sürgősen meg kell hallgatnom megint, gondoltam másnap késő este. Most éppen azt teszem, mikor ezeket a sorokat írom. Pedig elég sokszor hallottam már. Mégsem lettem sokkal okosabb, mert nem a megfelelő előadást választottam ahhoz, hogy igazán dűlőre jussak, de ezt hagyjuk, most nem Barenboimról értekezünk.

Bruckner és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara vállvetve küzdöttek. Nicolaus Richter pontosan, átéléssel irányította az előadást.

Világos, hogy nem volt ez sem a Te Deum, sem a szimfónia esetében kimagasló előadás. Az előadói koncepció és a kivitelezés is hagyott kívánnivalót maga után. De én ezt egy pillanatig sem kérem számon. Az egybefolyó hangtengerben furcsamód nem tűntek el a gikszerek, félrecsúszások, de nem hiszem, hogy ez bárkit jelentősen zavart volna. Nicolaus Richtert amúgy sem irigyeltem: a helyében nagy dilemmát láttam volna magam előtt. A hangzás miatt celibidachei lassúságba kellett volna belemélyedni, így a részletek legalább valamennyire megmutathatták volna magukat, de akkor még ennél is sokkal tovább tartana a megszólaltatás, ami nyilván számos további hallgató számára húzta volna le a rolót. (A darab előadásainak hossza egyébként rendkívül széles skálán mozog: a videomegosztón az általam látott legrövidebb hatvanhét, a leghosszabb százharmincvalahány perc terjedelmű.)

Nagyon nehéz megítélni, hogy ebben a kissé kaotikus auditív közegben a Te Deum szólistájaként hogyan teljesítettek az énekesek. Semmiképp sem vállalkoznék arra, hogy bármelyikükről komoly véleményt alkossak az itt hallottak alapján. Zou You tenorja nagyon szép tónusú hang, majdnem eljut odáig, hogy kicsit tán élesnek hasson, de csak majdnem. Így inkább fényesnek, és mégis bársonyosnak mondanám. Cser Krisztián basszusának kiérlelt, biztonságérzetet adó aurája van. Vörös Szilvia és Heiter Melinda hangja szépen és sugárzóan emelkedett ki az összhangzásból, de engedtessék meg, hogy e helyütt ne bocsátkozzam hosszasabb fejtegetésekbe. Nagy lutri lenne. A Liszt Akadémia Énekkara, ahogy elvárható volt, profi kórusnak mutatta magát, nem az együttes tehet arról, hogy a Te Deum előadása általuk még inkább a kaotikus hangvulkán állapotába került.

A hangverseny azon darabja, mely kiválóan érvényesült a jelen körülmények között, Messiaen pár perces orgonaművének zenekari átirata volt. Az első hangnál megijedtem kissé a fafúvók sikerületlen belépése miatt, de ahogy szélesedett, kibontakozott a kompozíció, úgy talált magára a zenekar is. Lassú, hosszan kitartott hangok lépései vezettek egyre magasabbra, majd csendesedtek el, kiválóan belesimulva a hosszadalmas zengedezés ölelésébe.

Batta András rövid bevezetőjében többek közt arról is beszélt, hogy a szimfónia esetében ez alighanem ősbemutató. Ez alkalomból Bruckner azon hallgatók szívéhez jutott el, akik már amúgy is oda zárták, és most lelkesen keresgélték, bogarászták az ismert dallamokat a színes hangfelhőben. Ha laknak a Bazilikában angyalok, ők biztosan boldogok voltak minden egyes hangtól; a szerző amúgy is nekik szánta egész életművét.