A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar a MűPában

2007. január 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Magyar Szimfonikus Körkép I.

Szombathelyi Szimfonikus Zenekar
Kateřina Hebelková - ének
Vez.: Alpaslan Ertüngealp

KODÁLY: Galántai táncok
EUGEN SUCHOŇ: Nox et solitudo
TIHANYI LÁSZLÓ: Krios
SZTRAVINSZKIJ: A tűzmadár - szvit (1919)

A Magyar Szimfonikus Körkép ötlete 2005-ben, a Nemzeti Hangversenyterem próbaüzemének időszakában fogant, amikor az ország számos zenekarának segítségével a terem utolsó akusztikus beállításait végezték. Most, 2007-ben már tizenöt magyar zenekar szerepel a hangversenyciklusban - budapesti és vidéki együttesek egyaránt -, izgalmas programot ígérve a szimfonikus zene kedvelőinek. A résztvevők szabadon állíthatták össze műsorukat. Az egyetlen megkötés az volt - úgy gondolom, nagyon helyesen -, hogy minden hangversenyen szerepelnie kell legalább egy kortárs magyar zeneműnek is. Az idei sorozatot a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar nyitotta meg, január 6-án.

A Galántai táncokkal kezdődött az este, ami abból a szempontból akár szerencsés választás is lehetett volna, hogy ha kellően hatásosra sikerül, megalapozza a koncert hangulatát. De sajnos nem így történt, az eredmény inkább kissé iskolás, egysíkú lett. A kezdet bátortalan, óvatoskodó, kissé bizonytalan volt. Mindvégig elkélt volna a zenekar részéről nagyobb önbizalom, féktelenség, akár egy kis eltúlzott kesergés, túljátszott duhajkodás is, még erősebb crescendók, még finomabb pianók, még több hangsúly, játékosság, hiszen ez a zene másként kifejezetten unalmassá válhat.

A koncert második műsorszáma a 20. század legnagyobb szlovák zeneszerzőjének tartott Eugen Suchoňnak, mezzoszoprán hangra és kamarazenekarra írt dalciklusa volt. A szerző 1932-ben komponálta a művet, Ivan Krasko verseire. Annak ellenére, hogy Kodály műve és Suchoň muzsikája majdnem egyszerre született, hatalmas köztük a stílusbéli különbség. A szlovák szerző darabja hangulatát tekintve leginkább az impresszionistákat juttatta eszembe. Kateřina Hebelková (akiről sajnos csak feltételezni tudom, hogy cseh, mivel a műsorfüzetben róla sajnos egyetlen szó sem esett) nagyon rokonszenves jelenség. Hangja kifejezetten figyelemreméltó. Mély tónusú, bársonyos, lágy, ugyanakkor van benne erő is jócskán. Az énekesnő elmélyülten, pontos intonációval, kifejezően interpretálta a különféle karakterű dalokat.

A szünet után következett a \"kötelező\" kortárs magyar zenemű, Tihanyi László Krios című darabja. A műsorismertetőhöz mellékelve olvashattuk a szerző szavait:
\"A Krios, első zenekari darabom. Címe, mely görögül kos-t jelent (a zodiákus jegyet, melyben születtem), azt a szándékot tükrözi, hogy a műben valami személyeset fogalmazzak meg. Az öt nagyobb részre osztható, egybekomponált mű a dezintegráció egy lehetséges zenei megfogalmazása…\"

A zene magányos üveghangokkal indul, melyek lassú glisszandókká alakulnak, aztán belebeszélnek a fúvósok is, de közben folytatódik a glisszandózás, valahogy úgy, mintha egy hatalmas üvegpalota csengne-bongna az éjszakában, fagyosan csikorog, visszhangzik minden, aztán össze is dől egy torony. Majd valami más kezdődik. Gyorsabb, lendületesebb rész, vonós kavarodás, rezes, ütőhangszeres felkiáltások, és aztán jajongó futamok. Aztán újra változás, mintha haladnánk tovább az úton, furcsa, misztikus tájakon, sötétebb hangfüzérek, mindenesetre a nyomasztó érzés még nem tűnt el, valamiféle boszorkányos kacaj visszhangzik - vagy csak a szél fúj irgalmatlanul? Nem tudom, mindenesetre fázni kezdek. Még egy-két villámcsapás, aztán hirtelen tisztulni látszik az ég, a hárfa hangja már épp lelket öntene a hallgatóba. De nyomban jön a következő rész, a hegedű édes-bús kesergése, aztán egy nagy csomó hangszer fenyegetőn belekiabál a nótába, majd jön megint a glisszandózás - de most nem az üveghangos, leginkább darazsakra emlékeztet.

Fantáziadús, érdekes zeneművet hallottunk, izgalmas hanghatásokkal - még akkor is, ha valószínűleg korántsem sikerült azt olyan módon \"érteni\", ahogyan egy Mozart-, vagy Beethoven-szimfóniát -, s a mű elhangzása után a szerzővel is megismerkedhettünk, mivel Alpaslan Ertüngealp kedvesen a színpadra invitálta Tihanyi Lászlót.

A Tűzmadár interpretálására ugyanazt éreztem jellemzőnek, amit a Galántai táncok esetében már leírtam. Nagyrészt korrekt, de kissé visszafogott előadás volt. Alpaslan Ertüngealp - aki egyébként 2006-óta a zenekar művészeti vezetője - egész este rendkívül látványosan, határozottan, kifejező mozdulatokkal irányította zenekarát, de a hangzás sajnos ezt csak részben tükrözte.

Mindent egybevetve elmondható, hogy a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar remek együttes, melyet többségében rátermett, tehetséges művészek alkotnak, a zenekari hangzás egységes, ritmikailag pontos, fegyelmezett. Nagyon jót tenne azonban, ha az egyébként rendkívül rokonszenves karmester nagyobb mértékben engedné szabadjára művészi fantáziáját, s a zenei megvalósításban is merészebb volna.